Üdvözöllek a honlapunkon! Kérlek oszd meg a neked tetsző postokat minél többekkel, például a facebookon (és legyél rajongónk is persze :-), kövess a twitteren, linkelj az iwiw üzenőfaladra - szólj hozzá a postokhoz, kommentelj, értékeld a cikkeket, a hozzászólásokat, egyszóval kérlek légy akítv tagja a közösségünknek! Megtisztelsz vele, és hiszem, gazdagítani fogsz bennünket jelenléteddel! Köszönjük!

“A igazi vezető oda viszi az embereket, ahová maguktól nem mennének!”

De mik azok a tulajdonságok, jellemvonások, amik az ilyen vezetők sajátosságai?

1. A SZOLGÁLÓ MENTALITÁS

Az inspiráló vezető szolgál azok fel, akiket vezet – és nem (csak) neki szolgálnak mások.
A „szolgálat” (jó kis joker kifejezés a keresztények között) azt jelenti, hogy félreteszed a saját céljaidat, érdekeidet, és teljesen önzetlenül értéket teszel hozzá egy másik ember személyéhez, munkájához, percéhez, életéhez.
Martin Luther King ezt mondta: „Egyetlen ember sem él igazán addig, amíg felül nem emelkedik saját életének önző korlátain és a maga miatti állandó aggodalmaskodásain, és el nem kezd aggódni, majd cselekedni a világ és az emberiség mélyebb és szélesebb körű szükségeiért.” (szabad fordításban)
A szolgáló vezetők olyanok, mint a mágnes: az emberek köréje gyűlnek, mer tudják, vele együtt végre megtalálhatják a jelentőségteljes és értékes élet útját.

2. MEGERŐSÍTÉS

Az inspirálás azt jelenti, hogy el tudod érni, hogy a rád bízottak pozitívabban lássák az előttük álló feladatokat vagy a körülöttük lévő embereket, és egy pozitív hozzáállással tekintsenek a kihívásokra, a problémákra és az emberekre egyaránt. Sajnos a legtöbb vezető probléma-centrikus, és hiba-kereső mentalitású: vagyis a jó dolgokat szinte észre sem veszi, vagy magától értetődőnek tartja, míg a mulasztásokat, tévedéseket, hibákat azonnal szóvá teszi. Ez azonban egy alapvetően negatív viszonyulás, és egyáltalán nem motiváló – sokkal inkább destruktív. Az inspiráló vezető állandóan „aranyat keres” – és lelkesen örül annak, ha csak egy szilánkot is talál belőle! Azonnal megerősít, bátorít, gratulál, vállon vereget, jutalmaz, lelkesedik, dicsekedik az emberével… Ez az, ami iszonyatosan nehezen megy a magyaroknak!
Amikor az aranyásók megtalálják a nyomait annak, hogy a sziklák között ott lehet az értékes fém, tudják, hogy még óriási munkát kell belefektetni abba, hogy a felszínre hozzák a kincset. Az inspiráló vezető ugyanilyen! Ha megtalálja az értéknek a szilánkját az emberében, akkor nekigyürkőzik, és munkát, időt, erőt nem sajnálva a felszínre hozza belőle a lehető legtöbbet.

3. FIGYELEM

Az inspiráló vezetők ismerik azok vágyait és álmait, akiket vezetnek! A legtöbb embert addig nem igazán „hatja meg”, hogy vezetője mennyit tud, mennyire „profi”, míg nem győződik meg arról, hogy őszintén érdekli az ő sorsa. Vagyis az érvek és objektív bizonyítékok helyett sokkal inkább és először arra van szükségük, hogy érezzük, tudják, hogy vezetőjük szereti őket, törődik velük – nem csupán a munkáját végzi. Tiszteletet szakmai és vezetői tudással és hozzáértéssel ki lehet vívni, az elkötelezettséget, pontosabban az elköteleződést azonban csak a valóságos, őszinte figyelem és törődés hozza meg a vezető számára.

4. ELÉRHETŐSÉG

Az inspiráló vezetők elérhetők – mert tudatosan azoknak szánják az idejüket, akiket vezetnek. Az elérhetőségen azonban nem csak azt értem, hogy fel lehet őket hívni telefonon, hanem hogy minőségi időt (!) szánnak azokra, akiket vezetnek. Minőségi időt – ez egy nagyon fontos kifejezés ebben a témakörben! Kevés embert lehet benyomásokkal vagy időnkénti impulzusokkal vezetni – a legtöbb embernek folyamatos jelenlétre, és hasznos, célirányos, tervezett és hatékony „időtöltésre” van szüksége ahhoz, hogy előre jusson.

Eszméletlenül felgyorsult életet élünk, és a mai ember legnagyobb kincse az ideje. Ebből van neki a legkevesebb is. A vezetői hozzáértésedet, és a másik személye iránti megbecsülésedet talán a legjobban azzal tudod kifejezni, hogy tiszteled az idejét, és amit felajánlott neked, vagy amit „elkértél” tőle, abból a lehető legtöbbet hozod ki!

5. HITELESSÉG

Embereket vezetni alapvetően bizalmi kérdés. A „követőink”, beosztottaink, munkatársaink, partnereink hinni akarnak bennünk. A hitelesség azt jelenti, hogy olyan vagyok, amilyennek mondom magam. Amit ígérek, azt megtartom – legalábbis mindent megteszek érte, hogy megtarthassam. Sajnos hitelességet felépíteni iszonyú hosszú időbe telik – az elveszítéséhez viszont egyetlen perc is elég. Ja, és még valami: a vezetők is hibáznak, elbuknak – nem akkor hiteles valaki, ha vele ez sosem fordul elő (vagyis akkor biztosan nem hiteles, csak képmutató!!!), hanem akkor, ha beismeri a hibáit és tévedéseit, vállalja a felelősséget értük, és küzd a kijavításukért. Az ilyen mentalitás inspiráló és követhető.

(tovább…)

Talán sokan látták a Rettenthetetlen című Mel Gibson filmet. Itt van ez a skót szabadságharcos (no persze tudom, történelmileg nem túl hiteles ábrázolásban, de ennyi csúsztatás mindig belefér a hollywoodi történelemábrázolásba) – és a Stirling Hídnál, egy különösen nehéz ütközet előtt így szól a felsorakozott katonáihoz – akiknek nem mellékesen brutális túlerővel kellett épp farkasszemet nézniük, és ezért meglehetősen alulmotiváltak voltak az ütközet előtt:

„William Wallace vagyok! És honfitársaim seregét látom a zsarnokság ellenében. Szabad emberként jöttetek harcolni, és szabadok is vagytok! Mit tennétek szabadság nélkül? Harcoltok? Azok ellen? Nem! Ha futunk, életben maradunk. Így van. Ha harcoltok, talán meghaltok. Hát fussatok, és élni fogtok. Egy ideig. De mikor végül ágyatokban meghaltok, vajon elcserélnétek-e a közben eltelt napokat hogy egyszer, csak egyetlen egyszer, ide visszatérjetek, és odakiáltsátok ellenségeinknek, hogy életünket elveheti, de szabadságunkat soha!”

Ez a rettenthetetlen vezető aztán tudta inspirálni a csapatát! Győztek is!

Aztán persze legyűri őt is az ármány, a politika, az érdek, de a film vége felé van egy érdekes beszélgetés Robert the Bruce és az apja között (ő volt, aki elárulta William-et). Ezt is idemásolom a filmből:

„- Fiam… Az angol szövetségre szükségünk van. Ezt te elérted. Megmentetted a családod, növelted birtokod. Idővel teljes Skócia ura leszel.
- Birtokok. Címek. Emberek. Hatalom. Ez mind semmi!
- Semmi?
- Semmim sincs. Az emberek harcolnak értem, mert különben megfosztom őket földjüktől, és feleségük, gyermekeik éhen halnak. Azok, akik Falkirk mezejét vörösre vérezték… Azok William Wallace-ért harcoltak, és amiért ő harcol, az nekem sose jutott. És én megfosztottam ettől, mikor elárultam, leolvastam az arcáról a csatatéren. És ez elemészt.
- Nos, mindenki áruló. Mindenki csügged.
- De én nem akarok csüggedni! Hinni akarok… mint ő!”

A valóságban Robert rátalált a hit útjára, és ő vezette Skóciát az Első Skót Függetlenségi Háborúba, amelynek végén 1314-ben legyőzte a II. Edward király vezette Angliát, és kivívta népe szabadságát.

Nos, visszatérve a filmhez, a vezető ábrázolásához – mit is látunk? Milyen a rettenthetetlen, az inspiráló, a népét győzelemre segítő vezér?

Jövőt lát maga előtt, méghozzá csodálatos, nemes, győztes jövőt, amiért érdemes harcolni, akár az életünket is adni! Tudom, hogy talán merész a párhuzam, de Hitlernek is azért volt akkora szuggesztív hatása, mert valami elképesztő jövőt tudott lefesteni a nagyszerű német nép számára. Hitler (az elején legalábbis) jó vezető volt – csak rossz célokat választott! Helyes célokat, motiváló célokat kell találnunk, amelyek elérhetők! Olyan célokat, amelyek nem elérhetetlen ideálok, nem vágyálmok, nem illúziók, nem megfoghatatlan általánosságok! Olyan nagyszerű dolgok, amelyek soha nincsenek ingyen (akkor nem lenne túl nagy értékük sem), de mindig megérik az árukat! Ahogyan George Bernard Shaw mondta (és ez az idézet életem egyik alappillére):

„Az igazán nagy dolog az életben egy hatalmasnak elismert cél elérésében eszköznek lenni. A világot megváltoztatni, és nem egy jelentéktelen, önző, beteges és panaszkodó kis szőrcsomónak lenni, aki folyton azért tesz szemrehányást a világnak, mert az nem az ő boldogságát tartja a legfontosabbnak…”

Szóval mutassunk hatalmasnak elismert, nagyszerű, nemes (szeretem ezt a szót) célokat – ilyenekből amúgy is túl kevés van manapság!

Minden ember azt szeretné, ha az élete jelentőségteljes lenne. Ha lenne valami benne, ami méltó – és valóban méltó – az utókor emlékezetére. Mégha az „utókor” csak pár ember is. Szeretnénk valamit, ahogy Salamon is mondja, a „kezünk munkáját maradandóvá” tenni. Szeretnénk egy nagy történet részeseivé válni. Ilyenek vagyunk – és ez így is van rendjén.

Az igazi vezető oda viszi az embereket, ahol az igazán nagy történetek szereplőivé válhatnak! Ahol valóban számít valamit az erőfeszítésük, az áldozatuk – mert ha ezt tudják, ha ebben 100%-ig biztosak, akkor szívesen adják a vérüket is!

Mi a nagy probléma manapság ezen a téren?
Hogy nagyon kevés olyan vezetőt látunk magunk körül, akik vinni is akarnak valahová, valami nagy és nemes, elérhető és konkrét cél felé. Nem vezetnek, inkább csak szórakoztatnak és kiszolgálnak. Sajnos ez az általános elvárás – és ezt sok vezető szolgalelkűen magára is veszi. Kevesen vannak, akik kimozdítanak, akik miatt önként állunk fel a kényelmes foteleinkből, akik miatt ha kell, száz kilométereket is utazunk, akiket érdemesnek, MÉLTÓNAK találunk arra, hogy kövessük is! Ne csak egyetértsünk velük, ne csak szurkoljunk nekik, hanem melléjük álljunk és harcoljunk, értük, velük, együtt, AZÉRT, AMIÉRT IGAZÁN ÉRDEMES!

Igazi vezetőkre van szükségünk! Nekünk is, az egyháznak – és azoknak is, akik még az egyházon kívül vannak.

Mit gondolsz erről?
Szólj hozzá!

(tovább…)

Sokszor hallom lelkészektől, vezetőktől, hogy “nincs ember” – a mostani, honlapos témánál is felvetődött már, nem is egy hozzászólásban. Nincs ember erre, arra, amarra a gyülekezetekben, ezért nincs misszió, alkalom, honlap, stb. stb.

De hadd kérdezzek valamit: nem lehetséges, hogy nem is az emberhiány a probléma, hanem valami egészen más? Mert vegyünk egy 50 fős gyülekezetet, ahol legalábbis ennyi ember valamilyen szempontból “tagja” a gyülekezetnek, és betöltötte legalább a 15. életévét. Talán ez nem egy nagy szám, ennyi ember ha nem is minden helyi gyülekezetben, de legalább minden körzetben megtalálható. Idősebbek, fiatalok, férfiak, nők, nyugdíjasok vagy épp közép-, felsővezetők egy cégnél. Ha mindenki egyetlen óra önkéntes munkát felajánlana a gyülekezetnek, az heti 50 óra lenne. Egy főállású ember napi 8 órában, az ugye 40 óra. Vagy ez megfelelhetne két és fél mellékállású gyülekezeti alkalmazottnak. Heti 50 óra. Ez fejenként csupán mindenkinek 1 a 168-ból, tehát nem a “tized”, hanem alig több, mint fél század! (Mert tizedet nem csak a pénzünkből adhatunk Istennek…)

Ha lenne egy főállású emberünk pluszban a gyülekezetben, mennyi mindent bízhatnánk rá! Persze nem értene mindenhez, nem is lenne kedve mindenhez (ami nem baj) – 50 ember közül könnyen lehet, hogy egy egyórás feladatra meg tudnánk találni a legalkalmasabbat, aki ráadásul szívesen is csinálna olyan dolgot, amihez ért és amit szeret, mintsem valami olyasmit, ami távol áll tőle.

Nem lehet heti egyetlen óra önkéntes munkát sem “kérni”, “elvárni” Isten népétől, amit a gyülekezetnek, Krisztusnak felajánlhat??? Akkor meg minek vagyunk keresztények?! Komolyan, egy esti film megnézése ennek a duplája!!!

Mi akkor a probléma?

Egyrészt ez szemlélet kérdése. Lehet, hogy ezt a nagyon egyszerű lehetőséget még soha nem mérlegelte egy gyülekezet.

A másik pedig vezetői probléma: 50 munkaóra lemenedzselése. Beosztani az időt, a feladatokat, ellenőrizni, értékelni, módosítani, koordinálni, összehangolni… Havi 200 munkaóra – mennyi mindenre lenne ez elegendő!!!! Persze ehhez ismerni kell a saját gyülekezetünket, feltérképezni a lehetőségeket, a szakmákat, az érdeklődési köröket, a hobbikat, kiindulni abból, amink van – és mindazt rendszerbe önteni.

EZ LENNE EGY VEZETŐ(SÉG) IGAZI FELADATA!!! Akkor nem lenne kifogás, hogy “nincs ember” – mert van, csak kihasználatlanul!! Szerintem nincs még egy olyan szervezet sem a gazdasági, sem a nonprofit szférában, ami annyira veszteségesen élne a forrásaival, mint a keresztépny gyülekezetek (tisztelet a kivételnek).

És miért van ez így?
Mert a teológiákon elfelejtenek vezetéselméletet oktatni (én sem tanultam ott egyetlen mondatot sem öt év alatt ilyen témakörben), mert a lelkészek prédikálni tudnak, de szervezetet menedzselni, irányítani nem. Persze ez nem az ő hibájuk, hanem a “rendszeré”. Amire ráfér egy alapos reformáció.

Én úgy látom, hihetetlenül gazdagok vagyunk!! Minden egyes gyülekezetben ott van rengeteg ember, rengetegféle háttérrel, tudással, készséggel, vagy ha biblikusan kell megfogalmazni, legyen, ajándékkal! És mégis, mindez sokszor nem több, mint megszámlálhatatlan kihagyott lehetőség, beteljesületlen vágyakozások a szolgálatra, meg sem kérdezett vélemények, soha el nem mondott ötletek tárháza, igénybe nem vett tudás és képzettség. Félek, hogy hihetetlen mértékben tékozoljuk a lehetőségeinket a gyülekezeteinkben… Heti egyetlen óra szolgálat – ha menedzselve, koordinálva, rendszerbe öntve, ellenőrizve van – ahogy ezt nem is Isten népéhez, de egy akármilyen emberi szervezethez illő és elvárható – akkor nem itt tartanánk! Ebben biztos vagyok.

És akkor a pénzkérdésről még nem is volt szó.
Mert még így se biztos, hogy mindenre képesek leszünk – de van, aki képes rá, akinek az a szakterülete, egész életében azért tanult, ahhoz ért, és azt tudja felajánlani… És talán sokkal hatékonyabb, ha azok, akik nem tudnak valamit jól megvalósítani, ahelyett, hogy rosszul vagy valahogy nekiállnának, és közben frusztrálnák magukat, és létrehoznának egy olyan végeredményt, ami aztán nem lesz jó – inkább a pénzüket adnák annak, aki jól megcsinálja nekik. Ez is a “testrészek” együttműködése: az egyik dolgozik, a másik lehetővé teszi neki, hogy dolgozzon, akár teljes állásban, teljes erővel, sok-sok képzettséggel…

Egy szónak is száz a vége: én úgy tapasztalom, hogy nem az emberhiány az igazi ok, hanem az, hogy a teológiához többé-kevésbé már jól értünk, de a gyülekezetet mint szervezetet, nagyon kevesen tudnak jól építeni és vezetni.

És csak két javaslat: csináljunk egy nagy táblát, amin a hét napjai vannak, órákra lebontva, és mindenki beírhatja, ha valamelyik nap egy-két órát szívesen felajánlana a gyülekezetnek. A vezetők majd kitalálják, mihez kezdjenek ezzel az önkéntes munkaórával… Vagy gyűjtsük össze, ki mihez ért, és milyen területen tudna segítséget adni, munkát vállalni a gyülekezet érdekében.
És ha esetleg kiderülne, hogy voltaképpen nincs is munka, nem tudunk mit mondani vagy adni az “önkénteseinknek”, akkor kiderül, hogy a vezetőségnek kell sürgősen valamiféle koncepció után néznie. mert beteg ember, akinek be lehet vásárolni, érdeklődő, akit meg lehetne látogatni, szinte bármilyen szakmai feladat,a mit valahogyan tudnánk hasznosítani a misszióban, minden gyülekezetben lenne.

Azt hiszem, a “sáfárság” nem egy elvont teológiai kifejezés, hanem pont ilyen dolgokat jelent…

Remélem segíthettem a gondolataimmal, nem okoskodni akartam, hanem motiválni, ötleteket adni. Mert hihetetlenül gazdagok vagyunk (és én ebben az egész postban csak az emberi oldalról írtam, amit Isten hozzátehet a mi erőlködéseinkhez, az még szóba sem került…!)

(tovább…)

Egy esztendő vége mindig valamiféle számvetést hordoz, az új év pedig a régi dolgaink újragondolását, új terveket és új célok kitűzését. Ilyenkor mindannyian hajlamosabbak vagyunk kérdéseket feltenni magunknak vagy egymásnak, és elgondolkodni azon, mennyire jutottunk eddig, és merre menjünk tovább.

Ebben szeretnék segíteni. Összeírtam néhány kérdést, kifejezetten vezetőknek, vezetőségeknek. Talán az lenne a legjobb, ha egy gyülekezet, ifi vagy kiscsoport vezetősége együtt, őszintén átbeszélgetne néhány ilyen kérdést. Egészen biztosan sokat segítene, egymás mélyebb megértésében is, és a közös célok együttes elérésében is.

Tehát a kérdések – leginkább “ugródeszka” gyanánt:

Ki volt a legnagyobb hatással rád az elmúlt évben, mint vezető? Miben változtatott a személyiségeden és a vezetői hozzáállásodon? Mi az, amit „miatta” jobban tudsz/fogsz csinálni, mint korábban?

Melyek azok a felelősségek, amelyekkel vezetőként elszámolással tartozol Istennek, másoknak, önmagadnak? Mennyire sikerült ezekben helyt állnod a múlt évben – és milyen változtatásokat tervezel erre az évre?

Minél nagyobbra nő egy szolgálat vagy csak egyetlen személy felelőssége, munkaterülete, annál nehezebb megtartani a kezdeti lelkesedést, kreativitást és inspirációt. A növekedés és a dinamizmus általában fordított arányú. Mit tudsz tenni azért, hogy ne veszítsd el a „szolgálat terhe alatt” a dinamizmusod és mobilitásod?

Hogyan tudtad eredményesen bátorítani azokat, akikkel együtt dolgozol/szolgálsz? Miben és hogyan tudtad motiválni, eredményesebbé tenni őket?

Hogyan kaptad a múlt évi nagy ötleteidet? Honnan merítettél erőt, inspirációt?

Mik voltak a szolgálatod legfontosabb értékei és alapelvei a múlt évben? Kell-e ezeket módosítanod, pontosítanod, fókuszálnod vagy újraértelmezned?

Mennyire tudtad a számodra (mint vezető számára) fontos értékeket és célokat átadnia többieknek? Mennyire voltál sikeres ebben?

Mennyi időt fordítottál önmagad fejlődésére a múlt évben? Elegendő volt? Milyen területeken növekedtél – és mire van szükséged 2010-ben?

Mi volt a múlt év legnagyobb kihívása – amivel sikeresen szembenéztél? És mi lesz az idei évé?

Mi volt a legnagyobb hibád, amit elkövettél? Mit tanultál belőle? Sikerült-e kijavítani vagy megoldani?

Mi volt a legjelentősebb változás, ami 2009-ben lezajlott a gyülekezetedben / szervezetedben? Mennyire tudtad kezelni ezt a változást?

Milyen forrásokat (könyveket, honlapot) tudnál ajánlani a többi vezetőnek, hogy azokból erőt, látást, ötleteket meríthessen – mert neked is bejöttek?

Mi az a három legfontosabb terület, amiben feltétlenül tovább kell fejlődnöd 2010-ben? Milyen lépéseket határozol el ennek érdekében?

Van-e olyan kontroll-személyed, aki felé önkéntes elszámoltathatósággal tartozol? Aki számon kérheti tőled azt is,a mit más esetleg nem is tudhat, egyfajta mentor vagy coach, aki mint vezetőt „lelkigondoz” és támogat?

(tovább…)

Ez a téma mindig hordozott némi ellentmondást, és egyre komolyabb kihívást jelent elsősorban a nyugati egyház számára, amely tagságában jelentős mértékben elnőiesedett. Ráadásul egy olyan kulturális közegben élünk, amelyben a nők egyenjogúsága – elsősorban a szerepeiket tekintve – egyre inkább társadalmi elvárás is, nem csupán egy „rossz szükséghelyzet”. Sok olyan gyülekezetben jártam, ahol presbitériumban akár többségben is voltak a nők – egyszerűen azért, mert nem akadt épkézláb férfi a gyülekezetben. A népegyházakban a női lelkészség egyik fő oka szintén ez.

Két általános nézet van ezzel kapcsolatban a keresztények között. Az egyik angol szakkifejezése a „complimentarianism”, ami valamiféle „kiegészítést” jelenthetne. Eszerint a férfiak és nők „értéke” ugyanakkora, ám a szerepük teljesen más, és nem összekeverhető, otthon és a gyülekezetben is. Ez az általános evangélikál nézet. A másik szerint a szerepek is egyenlőek lehetnek.

Megint egy felmérési eredmény.
A gyülekezetbe nem járó huszonéveseket kérdezték, hogy szívesen csatlakoznának-e olyan gyülekezetbe/egyházhoz, amelyben nők nem lehetnek lelkészek vagy vezetők, illetve ez mennyiben befolyásolná a döntésüket egy adott gyülekezet mellett. A válaszadók 65%-ának ez kifejezetten negatívan befolyásolná a döntését, és csak 6%-uk tartja ezt elfogadhatónak, illetve pozitív attitüdnek az egyház részéről. (A maradék 29% számára ez a kérdés semleges a gyülekezet/egyházválasztás szempontjából.)

Nos, úgy tűnik, ez a kérdés is problémát okoz a ma élő emberek szemében.

A magam részéről alapvetően azt gondolom, hogy a feminizmus reakció és következmény a férfiak „férfiatlanságára”. Ha a férfiak nincsenek a helyükön, sem csodálkozni nem kell, sem tiltani nem érdemes, hogy a nők a helyükbe lépjenek – különben megáll az élet. Azonban kérdés, hogy egyrészt a nők lehetnek-e minden téren illetve minden szerepben „férfipótlékok”, másrészt ez nem méltatlan-e hozzájuk már önmagában?

Örvendetes, hogy elkezdődött egyfajta missziós munka, amely kifejezetten a férfiakat próbálja megnyerni Krisztusnak, és a gyülekezetet a férfiasság irányába próbálja meg visszalendíteni a jellegében történt elnőiesedésből. David Murrow és a Church of Man munkássága ebben a tekintetben megkerülhetetlen (magyarul is kiadás előtt áll a „Miért utálnak a férfiak gyülekezetbe járni?” c. könyve). Azonban egyrészt meg kell oldani a férfiak hiányából fakadó problémákat az egyházban. Mert az általános képlet szerint egy evangéliumi gyülekezetben a férfiak hozzák a döntéseket, a nők pedig megcsinálják. Ez a szereposztás hosszú távon nem biztos, hogy fenntartható. Másrészt pedig meg kell tudnunk mutatni a környezetünknek (a nem hívő társadalomnak), hogy nem vagyunk sem férfisoviniszták, sem uniszexek.

(tovább…)