Az egész életen át tartó tanulás gondolata egyidős az emberiséggel. A Bibliától kezdve Konfuciusz tanításán át a 17. századi Comenius Amos János pedagógiai művein át Németh Lászlóig mindig voltak, akik erről sokat írtak és beszéltek. A legújabbkori történelmünkben pedig az 1970-es évektől indult egyfajta világhódító útjára ez a paradigma, és talán az Európa Bizottság 2000-ben kiadott „Memorandum az egész életen át tartó tanulásról” című vitaanyagtól vált trendi témává a közoktatásban és a profitszektorban egyaránt.

Na ennyit a tudományoskodásról. Miről is van szó?!

Leírom a Lifelong Learning paradigmájának négy alapelvét, hogy megértsük. Aztán jön majd az is, hogy mindez mit jelent nekünk, keresztényeknek, keresztény vezetőknek. Ha már az alapelv a Bibliában is benne van!

1. A tanulás átfogó szemlélete

Az egész életen át tartó tanulás paradigmája az ember teljes életében megvalósuló valamennyi formális, non-formális és informális, intézményesített és autodidakta tanulási aktivitását egy egymáshoz kapcsolódó önfejlesztő folyamatnak tekinti, függetlenül a tanulmányok témáitól és funkcióitól. Egy egész életen át tanulunk egy olyan folyamatban, amely a teljes lényünket érinti, nem csak a szakmai képzettségünket, és ennek minden megvalósulási formája egy nagy egészet alkot.

2. A Lifelong Learning tanulóközpontú!

Ez nagyon fontos, mivel a hagyományos oktatási rendszer tanító-, intézmény- és tananyagközpontú. Ebben a paradigmában – mivel a tanulás a tanuló teljes életét végigkíséri, tehát személyhez kötődik – a tanuló személyisége, igényei, készségei és képességei határozzak meg, hogy mit, mikor és hogyan tanul.

3. Motiváció

A paradigma központi eleme a tanuló folyamatos motiválása a tanulásra, éppen ezért hangsúlyos része az élethosszig tartó tanulás folyamatának az önütemezésű és önirányítású, azaz az autodidakta tanulás, ami kiegészíti a vezetett tanulási folyamatokat.

4. Holisztikus szemlélet

Végül oktatáspolitikai szempontból a Lifelong Learning kiegyensúlyozott, vagyis holisztikus szemléletű, ami azt jelenti, hogy a tanulás folyamatának a célja nem kizárólag bizonyos szakmai ismeretek és készségek elsajátítása, hanem a személyiségfejlesztéstől kezdve a gazdasági, kulturális és társadalmi feladatokban való fejlődés is- ráadásul annak figyelembevételével, hogy ezek aránya és dominanciája az ember életívének különböző szakaszaiban teljesen eltérőek lehetnek.

És akkor nézzük a kérdést most kifejezetten keresztény és vezetői szempontból!

Manapság az orvosoknak, pedagógusoknak szakmai kötelezettségük a továbbképzési programokban való részvétel. A gazdasági szektor közép- és felsővezetése elképzelhetetlen folyamatos szakmai és személyiség-, vezetői készségfejlesztő tréningek nélkül, amik ráadásul hihetetlen összegekbe kerülnek – nem beszélve a személyes coachingról! Tessék megnézni például a Dale Carnegie vállalkozásfejlesztő programját, amit kis- és középvállalkozásokvezetői számára hirdetnek folyamatosan, a 10 napos képzési program 1,1 millió forintba kerül fejenként!

Miért alapkövetelmény az orvosok, pedagógusok számára a folyamatos fejlődés? Mert emberekkel „foglalkoznak!” Mert óriási tétje van annak, hogy valamit jól vagy rosszul tesznek. Miért mennek el a felsővezetők méregdrága tréningekre? Mert millió- és milliárd forintokról kell helyesen dönteniük, és mert sok száz és sok ezer család megélhetését kell biztosítaniuk a vállalatuk jó vezetésével.

Viszont…

Mi is emberekkel „foglalkozunk”, sőt, az emberek örök élete bízatott ránk, nekünk is biztosítanunk kell anyagi hátteret a gyülekezetünk, missziómunkánk, szociális munkánk működtetéséhez, mi is családokért, gyermekek neveléséért vagyunk felelősek. És mindezek ellenére nagyon kevés gyülekezetben működik bármiféle lifelong learning. Persze, mindenkinek van Bibliája, és minden hétvégén van istentisztelet. De azért talán mindannyian sejtjük, hogy ez nem intézhető el ennyivel!

A legtöbb gyülekezetben a vasárnapi iskolával véget ér a koncepcionális tanítás! A legtöbb gyülekezetben nincs semmiféle bibliaiskola, nemhogy élethosszig tartó, semmilyen, és a bibliaórák látogatottsága, ami elvileg ezt „pótolnák”, a leggyérebb, ráadásul ott sem tanítás folyik, hanem inkább a vasárnapi istentisztelet rövidített változata. A legfontosabb probléma azonban, hogy nincs koncepciója a gyülekezet szenteket felkészítő szolgálatának, mert a cél már rég nem is ez! A gyülekezeteink étteremként működnek, ahol kiszolgáljuk azokat, akik lelki táplálékért ülnek be, és van, ahol jobba a konyha, van, ahol rosszabb, az egyik helyen tápértéke van és íze nincs, míg a másikon fordítva. És persze azért vannak Michelin-csillagos lelki éttermek is – de a lényeget és a célt akkor is elvétettük! Mert a gyülekezetnek nem (csak) étteremként kell működnie, hanem elsősorban főzőiskolaként! Meg kell tanítanunk mindenkit főzni, másoknak is főzni, és másokat is főzni tanítani. Mert ez a tanítványság lényege.

Az Efézus 4-ben ezt olvassuk (11-12. vers):

„És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére…”

A szolgálati vezetők és ajándékok elsőrendű célja nem a szolgálat mindenki más helyett – hanem mindenki más felkészítése a szolgálatra és az építésre!

Véleményem szerint ezt a célt néztük félre!

És sajnos a keresztények ma nem szeretnek tanulni. Nem fizetik meg az árát. Nem elég alázatosak, hogy iskolapadba üljenek, hogy a hitük mellé tudományt is ragasszanak. Pedig erről is ír a Biblia! Van, ahol a rutin vagy a diploma az akadály, máshol pedig a kenet és a mindent helyettesítő (vak?)hit.

Szolgálataim során több száz lelkésszel beszélgettem arról, hogy miképpen végzi a szolgálatát, mennyit és mit tanult a teológia óta. Az sajnos az iskolapad után nagyon kevesen veszik elő a görög bibliájukat, nagyon kevesen vettek részt bármiféle személyiségfejlesztő vagy kommunikációs tréningen, nem tanultak vezetéstudományt, sosem voltak még csapatépítő tréningen a saját elöljáróságukkal, nem kaptak képzést finanszírozási kérdésekben. A legtöbb keresztény vezetőnek ma Magyarországon nincsen se lelkigondozója, se tanácsadója, se mentora. A gyülekezetek nem költenek szakmai könyvtárakra, tréningekre, konferenciákra. Alig jutnak be hozzánk a nemzetközi szakfolyóiratok és könyvek, és persze a legtöbb vezetőnek ideje sincsen tanulni vagy olvasni, mert tíz ember munkáját végzi a családja és a munkája mellett.

Szóval azt hiszem, lenne mit átgondolnunk ezen a területen. És most nem a saját képzéseinkért aggódok, nem emiatt született meg ez a cikk, mert sokan vannak, akik követik a mi szolgálatunkat, és sok hűséges tanulónk, jó kapcsolatunk alakult ki az évek során. A szenvedélyes tanuló és tanító beszél belőlem! És mivel az aAPCSEL29 szolgálatának fókusza egyre inkább a tréningekre és a coachingra irányul, ezzel a témával rendszeresen és sokat fogunk még foglalkozni a jövőben.

Billy Graham-től egyszer megkérdezték, mit tenne, ha tudná, hogy Jézus öt év múlva fog visszajönni. Azt válaszolta, hogy négy évet tanulna és készülne arra, hogy egy év alatt a lehető legtöbb embert megmentse.

Túl sokszor kapkodunk, hittel és jószándékkal, de koncepciók, tervek, felkészültség, háttér nélkül! Talán ez is egy szelete a kudarcainknak. De ezen a szeleten viszonylag könnyű javítani. Mert tanulni mindig lehet! Vannak iskolák, tréningek, online és offline lehetőségek, csak áldozni kell rá. Először is akaratot, aztán időt, és végül minden bizonnyal pénzt is.

Akik teszik ezt, tudják, hogy megéri! Akik nem teszik még, azoknak pedig üzenjük mi, akik már sokat áldoztunk, költöttünk tanulásra: tényleg megéri! Mert nagyon nem mindegy, hogy egy hadsereg csak lelkesedik – vagy lelkesedik ÉS ki is van képezve a harcra!

Amit átgondolásra ajánlok vezetőknek és gyülekezetnek:

1. Befektetni szakmai és vezetői tréningekbe, továbbképzésekbe személyes és közösségi szinten is!

2. Minden gyülekezet építse fel a saját gyülekezeti bibliaiskoláját, és gondoskodjon a saját tagjainak élethosszig tartó, tudatos és koncepcionális tanításáról!

1. Hoppá…!

AZ EGYENSÚLY FELBORÍTÁSA

A hallgatót ki kell mozdítani a nyugalmi állapotából. Szinte le kell lökni a székéről, amin ül. Ez a problémafelvetés, a provokatív kérdezés, a konfliktus felbukkanásának kezdőlökése, amely beszippantja őt a kommunikációs folyamatba. A hallgató szembesül valamivel, amire nem számított.

2. Huhh…!

A DIAGNÓZIS FELÁLLÍTÁSA

A konfliktust, a problémát analizálni kell, és fel kell állítani a helyes diagnózist. A jó (narratív) prédikáció a hallgatót bevonja a diagnosztizálásba. Miközben az igehirdető beszél, a hallgató gondolkodik, és jó esetben előbbre jár, mint a prédikátor. Megpróbál hamarabb rájönni arra, mi is a voltaképpeni probléma. Ez a „versengés” a gondolatok szintjén nem tudatos, hanem önkéntelen. Legalábbis az igazán jó igehirdetések közben lázasan pörögnek a gondolataink, és egyszercsak eljön az a bizonyos „aha”!

3. Ahaaa…!

A MEGOLDÁSRA VALÓ RÁTALÁLÁS

Amikor leesik a tantusz, az mindig nagyon felszabadító pillanat. Egyfajta mini katarzis, szellemi elégtétel, a megvilágosodás pillanata. Összeraktuk a mozaikokat, és végre ráleltünk a megoldásra.

4. Váóóóó…!

A MEGOLDÁSBAN VALÓ GYÖNYÖRKÖDÉS

Csak úgy isszuk be a megoldás pozitív következményeit. Gyönyörködünk benne, eltelünk vele, megelégedünk. Tele van a szívünk örömmel, hogy valami értékesre találtunk. És ahogy egyre jobban megértjük, átlátjuk a lehetséges jó következményeket, a csodálatunk és örömünk egyre növekszik.

5. YESSS…!

EZ AZ ELKÖTELEZŐDÉS PILLANATA

A megoldás motivál, inspirál, és megszületik bennem az érzés, az elhatározás: IGEN, EZT AKAROM! Ebben a pillanatban éri el a célját a kommunikáció – enélkül az egész csak szórakoztatás.

Oké, tudom, ez hihetetlenül leegyszerűsített modell, talán a legtöbbünknek nagy újdonságereje sincsen. Ezek a sóhajok, felszisszenések valahogy mégis hiányoznak olyan sok vasárnapi istentiszteletről.

Vagy nem?!

David Murrow írt egy fantasztikus könyvet, amely reményeim és tudomásom szerint hamarosan megjelenik magyar nyelven is – a címe: Miért utálnak a férfiak gyülekezetbe járni? – David missziójának a fókusza a férfias gyülekezet. Amikor megjelenik a könyv, csapjatok le rá! Nőként is nagyon fontos és hasznos! (Nemkülönben a könyv második része, ami arról szól, hogyan segíthetnek a hölgyek abban, hogy a férjük, kedvesük végre megszeresse a gyülekezet közösségét!)

Ez a cikk David blogján jelent meg: http://churchformen.blogspot.com

1863 november 19-én két ember beszéde volt betervezve a Pennsylvania déli részén található Soldiers National Cemetery (Országos Katonai Temető) felavatásán. Az első Edward Everett volt, aki korának legnagyszerűbb szónokának tartottak. Ez a kiváló úriember egy felszentelt lelkész volt, aki korábban a Harvard Egyetem elnökeként és az Egyesült Államok államtitkáraként is teljesített szolgálatot. Massachusetts megválasztott kormányzója és az USA szenátora volt.

Everett, a kor szokásához hűen, egy pompás beszéddel készült, amelyben arról az ötvenegyezer férfiról zengett dicshimnuszokat, akik meghaltak, megsebesültek vagy eltűntek azután a csata után, amit ezért a földterületért vívtak. Két órán át elbűvölten hallgatta a tömeg. Tapsvihar közepette jött le az emelvényről.

Amint a hangzavar elcsendesedett, egy magas, vékony férfi lépett a pódiumra. Végignézett az egybegyűlteken, megköszörülte a torkát és beszélni kezdett. „Százhét esztendővel ezelőtt atyáink létrehoztak egy új nemzetet ezen a kontinensen, ami Szabadságban született, és annak a gondolatnak szentelték oda, hogy minden ember egyenlőnek lett teremtve.”

Kevesebb mint két perc alatt befejezte a beszédét. És a világ megváltozott – mindörökre. A Gettysburgi Beszéd, amit igen széles körben tartanak az amerikai történelem legnagyobb beszédének, két percen belül lepergett.

Az én kérdésem, azokhoz, akik prédikálnak és tanítanak az egyházban, a következő: Prédikálni és tanítani akartok? Vagy pedig meg akarjátok változtatni a világot? Ha az utóbbit, akkor kövessétek Jézus Krisztus és Abraham Lincoln példáját.

Csak röviden!

Mint a régi szónokok, a modern keresztények végigtanítják az előírt időt. A vasárnapi iskola negyvenöt perces? Akkor addig fog tartani a tanítás. A prédikációs szakasz harminc perc? Akkor annyi ideig fogok prédikálni.

Lelkipásztor! Mi történne akkor, ha két percet prédikálnál, és utána engednéd, hogy a Lélek munkálkodjon? Tanító! Mi lenne, ha harmincnyolc másodpercig tanítanál, aztán hagynád, hogy az emberek gondolkozzanak rajta.

Ha bármikor szóba hozom ezeket az ötleteket, az emberek le vannak döbbenve. Azt gondolják, hogy holdkóros vagyok. Kétperces tanítás? Tízperces prédikáció? Az emberek így sem értenek a Bibliához! Hogyan éheztetnénk őket egy kétperces üzenettel?

Márpedig Jézus ezt tette. Bebizonyítom: Egyszer egy hosszú repülőút közepén voltam. Nálam volt a Bibliám és volt egy kis fölösleges időm is. Éppen nálam volt egy lista, ami Jézus példázatait tartalmazta. Úgyhogy mindegyiket lemértem egy stopperrel. Aztán kiszámoltam az átlagot. Na gyerünk, tippeljetek, szerintetek mennyi időbe tart elprédikálni egy átlagos példázatot Jézustól?

Harmincnyolc másodperc.

Azokat a tanításokat, amik megváltoztatták a történelmet, kényelmesen el lehet prédikálni egy percen belül. A jelentéktelen részletekért rajongóknak mondom: a leghosszabb példázatot két perc húsz másodperc alatt olvastam el (Lukács 15:11-32). A legrövidebbet öt másodperc alatt (Máté 13:33).

Azon a napon, 10.000 méter magasságban, Isten megmutatott nekem egy egyszerű igazságot: nem a prédikációd hosszúsága, hanem a hatása változtatja meg az emberek szívét.

Persze van helye a mély Bibliatanulmányozásnak és tanításnak is. Csak nem a vasárnap délelőtt a prédikációban. Mindannyian tudjuk, a prédikációk tisztára pocsék munkát végeznek a szentek felkészítése terén. Thom és Joani Schultz gyülekezetbe járó emberek között végzett közvélemény-kutatást, és a következőket állapították meg:

* Csak a 12 százalékuk mondja, hogy általában emlékezni szokott az üzenetre.

* 87% az mondja, hogy a gondolataik elkalandoznak a prédikációk alatt.

* 35% azt mondja, hogy túl hosszúak a prédikációk

* A nők 11%-a és a férfiak 5%-a a prédikációkat tartja az Istenismeretük elsődleges forrásának.

Miért olyan nehéz emlékezni egy tipikus prédikációra? A Kaliforniai Egyetem egyik tanulmánya szerint, amit a hallgatók egy beszédből kivesznek, annak csak 7%-a származik az elhangzott szavakból. Az, hogy milyennek hallatszik a szónok, az üzenet 38%-át közvetíti, és amit lát a hallgató, az kommunikálja a maradék 55%-ot. (Azt gyanítom, hogy a férfiaknál ez az utolsó százalékarány még magasabb.)

Mit szólnál egy kis szórakozáshoz? Valamelyik vasárnap este vedd a kezedbe a gyülekezeti telefonos listát, és hívd fel öt barátodat! Kérdezd meg tőlük, miről szólt a prédikáció! Majd kérdezd meg, miről szólt a gyerekszolgálat! Szerinted melyikre fog könnyebben emlékezni? Melyik az, amelyik rövid, egy témára koncentrál, és tárgyi tanítást is tartalmaz?

Emberek! Nem babra megy a játék! Jézus azt parancsolta, hogy tegyük az embereket tanítvánnyá, merítsük be őket, és tanítsunk meg nekik mindent, amit Ő parancsolt. De mi visszafelé csináljuk: leadunk egy rakás tanítást, van valamennyi bemerítés is, de nagyon kevés igazi tanítványt produkálunk.

Mi a hiba? Hogyan lehet ezt helyrehozni?

A tanulmányok kimutatták, hogy egy hosszú monológ a kommunikáció legkevésbé hatékony módja. Mi a leghatékonyabb? A személyes élmény.

Amikor férfiakat tanítasz, néhány percenként mindig meg kell szakítanod a monológodat. Hétköznapi tárgyakat kell használnod, és erőteljes, emlékezetes illusztrációkat, hogy a férfiak el se tudják felejteni.

Amikor csak tudod, tedd lehetővé a tanítványoknak, hogy személyesen átélhessék a tanultakat.

Miért nem szokott több prédikátor és tanító vizuális elemeket és tárgyakat beépíteni a tanításba?

* A lelkipásztorok nincsenek megtanítva arra, hogy hogyan kell ezt csinálni. A szemináriumokon alig szokott szó lenni a vizuális kommunikációs technikákról. ez azért van, mert a szemináriumok professzorai könyvmolyok. Azzal nincs gondjuk, hogy fejben tartsák az információkat az olvasmányaikból és az előadásokból. És ezt az akadémiai ihletésű tanítási modellt adják tovább tanítványaiknak.

* Az emberek sem igénylik. John Hull ezt írja: „Nem érdekli a hallgatókat, hogy nem tudják visszamondani a prédikáció fő mondanivalóját sem már öt perc után sem. Csak az a nyugtató érzés a fontos, hogy ismerősek a dolgok és tartoznak valahová – ez az érzés, ami átjárta őket a beszéd hallgatása közben.”

* A vizuális eszközök és tárgyak használatának az ötlete nincs széles körben elterjedve. A legtöbb keresztény tanítói kézikönyv nem tartalmaz gyakorlati elemeket vagy vizuális anyagot.

* Egyszerűen könnyebb felállni és beszélni. Azt gondolják, hogy nehéz vizuális anyagot használni a tanításhoz, de a hallgatóságnak annyira tetszeni fog, hogy meg fogja érni a fáradozás.

Azt mondják, hogy a jó prédikáció olyan, mint a jó szoknya: ahhoz elég hosszú, hogy a lényeget lefedje, de elég rövid ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést.

Jézus tanítása a férfiak agyához szólt, és mindenki csodálkozott a tanításán. Amikor a következő tanításodra készülsz, ne felejtsd: legyen tömör, vizuális és interaktív. Kövesd az Ő példáját, és vonzani fogod a férfiakat – és a nőket – Őhozzá.