Ezt ugye alapvetően kétféleképpen lehetne tenni. Az egyik, a könnyebb, ha készül hangfelvétel az istentiszteletekről (és egyre több helyen készül), akkor utólag visszahallgatom. A nehezebb – de hatásosabb – ha előre elprédikálom, felveszem, meghallgatom, és utána lesz valami… :-)

No de ilyet! Előre elprédikálni, elpróbálni?!?!?!

Furcsa, ha egy Petőfi versről van szó a suliban, teljesen természetes, hogy felmondjuk előtte – és persze felmondatjuk a gyerekeinkkel is. Pedig az „csak” egy felelés, „csak” egy Petőfi vers… Nem az örök élet üzenete, amelyet hirdetni olyan megtiszteltetés és felelősség, amelyről talán sokszor megfeledkezünk.

Én tanító vagyok, ez az elhívásom, az ajándékom is. Mielőtt a teológiára mentem volna, kijegyzeteltem 7000 leírt igehirdetést egy nyáron. És azóta is szinte minden nap hallgatok egy igehirdetést, tanítást valakitől. Minden tanításomat megírom, aztán újra írom, aztán megint és megint toldozgatom-foltozgatom. Elprédikálom a fürdőkádban vagy az utcán sétálva félhangosan. Aztán megint újra javítgatok rajta. Van olyan téma, amiért 12 napot böjtöltem, közben reggeltől estig csak a Bibliát olvastam és imádkoztam. És azóta is rendszeresen előveszem, és formálom, pontosítom. Van olyan tanításom, amiben szó szerint több mint 150 óra munkám van – csak amit az írásával töltöttem! És mivel alapvetően tanító jellegű a prédikációm is, sokat közülük többször is elmondok. Aztán általában visszahallgatom, és megint átjavítom.

Lehet, hogy túl körülményes vagyok?! Vagy nem vagyok eléggé „szellemi”?

Inkább csak szeretném a tőlem telhető legtöbbet Isten kezébe letenni, hogy megáldhassa. Szeretném a magam részét jól elvégezni.

Mindenestre aki még nem próbálta, annak javaslom: rendszeresen hallgassa vissza a saját prédikációit!

Íme, néhány szempont, mit érdemes figyelni:

Miről beszéltél a legtöbbet? A lényegről vagy a körítésről? Arról, amiről akartál, amiből felkészültél, vagy elkalandoztál?

Mennyire volt követhető a gondolatmenet?

Egy kívülálló mennyit értene abból, amit mondtam? Mennyire használom a kánaáni nyelvet? Mennyire beszélek bennfentesen?

Moralizálok vagy megoldást adok? A bűn vagy a kegyelem hangsúlyosabb?

Mit lehet kezdeni a prédikációmmal? Elméleti tudást osztogatok, vagy valóságos és konkrét iránymutatást és segítséget adok a hallgatóimnak? Fogalmazd meg, mik voltak azok a konkrét tanácsok, amiket a hallgatók a prédikációd után elkezdhettek cselekedni is az életükben.

Mennyire élvezetes magamat hallgatni? Vajon a hallgatóim gondolatai elkalandoznak,  vagy mindenki feszülten figyel, nehogy lemaradjon akár egyetlen fontos mondatról is?

Túl sok a sztori – vagy túl kevés? Hiányoznak a jó illusztrációk – vagy most, mikor újra meghallgatom, sokkal jobbak is eszembe jutnak?

Motiváló, bátorító a beszédstílusom? Vagy inkább monoton? Hogyan értékelem a saját előadásmódomat?

Mennyi töltelékszót használok? Gyakori az öööö-zés? Mennyire gördülékeny a beszédstílusom?

A prédikációt meghallgatva fogalmazd meg (akár írásban is), mi volt a lényege, és mire ösztönözte a hallgatókat. Mit vittek magukkal? – Ezután gondold át, hogy ez megegyezik-e azzal, ami a szándékod volt.

Tízes skálán hányasra értékelnéd a saját prédikációdat? – Ezután fogalmazd meg, mit kell másképp csinálnod, akár a felkészülésben, akár az előadásban, hogy a következő még jobb legyen.

És egy utolsó kérdés a végére (csak őszintén): a legutolsó elmondott prédikációdért mennyit imádkoztál?

Két okból érdemes átgondolni ezt a kérdést.

Az egyik, hogy Jézus beszél róla. Nem is keveset. (Bár azért nem is ez volt a kedvenc témája!) És Jézus azért beszélt az embereknek a pokolról, mert szerette a kortársait, az embereket, és nem akarta, hogy pokolban éljenek. Se a földi életükben, se utána. Márpedig amiről Jézus beszélt, sőt, tudatosan tanított, arról nekünk is muszáj beszélnünk.

A másik oka, hogy nem csak Jézus szerette a kortársait, hanem (jó esetben) mi is szeretjük őket. És nem csak Jézus akart változtatni a pokoli történeteken, hanem (jó esetben) mi is szeretnénk változtatni rajtuk.

Nem akarok most teologizálni, hogy mi is a pokol vagy a kárhozat. (Egyébként nagyon érdekes kérdés, ha a Biblia eredeti nyelveinek mélyére ásunk!) De az biztos, hogy sokkal inkább állapot, mint pusztán egy bizonyos fizikai hely, egyáltalán nem (ember)szalonnasütögető patás krampuszokról szól, biztos, hogy nem csak a halálunk után lehet részünk benne, hanem már a jelenben is, és egészen biztosan nem jó dolog. Ebben az utolsóban talán egyet ért a hívő és az ateista egyaránt. Lehet viccelődni, hogy ott több lesz az ismerős, de tudjuk, hogy ezzel csak azt hessegeti el magától az Isten nélkül élő ember, hogy komolyan szembenézzen a kérdéssel, én annak lehetséges következményeivel.

Szóval hogyan is beszéljünk róla?

Teológiailag korrekten és pontosan. Amit tudunk, azt mondjuk, (ez a kulturális kereszténységnek szól), de ne akarjuk fölényesen és mindenttudó módon megmagyarázni, mert van benne misztérium jócskán (ez a liberális kereszténység kísértése) – ami viszont nincs kijelentve a Bibliában, azt ne akarjuk mi pótolni és kijelenteni (ez pedig a karizmatikus testvéreké).  Kortársainkra csak a biblikus, becsületes teológiával tudunk hatni!

Keresztény emberként, ha megkérdeznek róla, nyíltan és őszintén. Nem kell szégyellnünk, hogy ebben is hiszünk. Az általunk elfogadott valóságnak épp olyan része az öröklét, a menny és a pokol, mint Pesten a hatos villamos. A hit így látja a világot.

Lelkigondozói szempontból érzékenyen, együttérzően, szelíden. A pokol az a nagyon rossz, amitől mindenképpen óvnunk, védenünk kell szeretteinket és embertársainkat. Ezt viszont csak őszinte mentő szeretettel, világos és hiteles útmutatással, követésre méltó vezetéssel és „kiérdemelt”, ajándékba kapott bizalommal tehetjük.

Evangélizációs szempontból alázattal, tárgyilagosan és preventíven. A pokol Isten elutasításának következménye, nem egy spirituális bunkósbot, amivel érzelmi vagy pszichológiai nyomást gyakorolhatunk a hallgatóinkra. A pokol nem azért van, hogy riogassuk vele a gyerekekeinket, vagy hogy kizsaroljunk általa valamiféle félelemből fakadó megtérést.

A három legalapvetőbb hibát viszont próbáljuk meg elkerülni:

- beszéljünk róla, mert sok keresztény számára ez a téma kényelmetlen, kellemetlen, politikailag inkorrekt, cikis, ezért inkább nagy ívben elkerülik a témát

- de ne beszéljünk róla sokat, főleg olyan dolgokat ne állítsunk, amikről nincsen bibliai kijelentés. A Bibliának (szerencsére) nem a pokol vagy a kárhozat a központi témája, hanem a kegyelem! A pokol mint téma legfeljebb ugródeszka lehet ahhoz, hogy minél gyorsabban a kegyelemnél köthessünk ki.

- és semmiképpen ne használjuk moralizálásra, nyomásgyakorlásra, manipulálásra. A pokol nem retorikai eszköz a szent cél érdekében!

Az értékesítési folyamat (leegyszerűsített változatának) harmadik lépése az ajánlattétel. Ez az a szakasz, amikor az értékesítő megfogalmazza a maga ajánlatát. Ne felejtsük: ezt hosszas előkészület előzi meg: kapcsolat- és bizalomépítés, szükségfeltárás. A jó értékesítő nem csak atr az üzenetet adja át, ami megoldásértékkel bír a hallgató számára – hanem a megfelelő időben, a megfelelő körülmények között, a megfelelő módon is teszi azt.

Mit tartalmaz a jó ajánlat?

1. A megoldást a vevő számára valóságos és fontos szükségre, kérdésre, problémára
2. Motiválást a megoldás elfogadására
3. A lehetséges kifogások kezelését
4. Az árat – a jó értékesítő az árat is eladja, nem hallgatja el, és nem csak úgy “odaveti”

Ha az értékesítési folyamatot az evangélizációhoz hasonlítjuk (!), akkor ez a szakasz maga az evangélium meghirdetése, a “döntésre hívás”. Érdemes átgondolni az ajánlattétel négy összetevőjét az evangélizációs üzeneteinkkel kapcsolatban:

1. Mennyire tartalmaz az üzenetünk valóságos megoldásokat – amelyek a hallgató valóságos kérdéseire, élethelyzetére adnak konkrét megoldást? Nagyon sokszor az evangéliumot általánosságban fogalmazzuk meg: “térj meg!”, “add át az életedet Jézusnak!”, stb. stb. De miért?! És egyáltalán mit jelentenek ezek a kifejezések?! Aki először találkozik az evangélium üzenetével, sokszor ezt nem tudja. Ráadásul néha úgy tűnik, mintha az evangélistának lenne szüksége arra, hogy a hallgatója megtérjen, hallottam én már húsz perces döntésre “hívást is”, ami már szinte lelki terrorizálása volt a hallgatóknak, mert egy evangélizáción azért ciki, ha senki nem tér meg.

Szóval én azt hiszem, az ajánlattételhez sokkal inkább személyes beszélgetések sora, intim, szinte lelkigondozói légkör szükséges, ahol a valódi élethelyzetek feltárulnak, a valódi problémák kimondásra kerülnek, és nem csupán egy általános “az Úr Jézus szeret” választ kap a kereső, hanem egy nagyon is valóságos, megoldásértékű, személyre szabott üzenetet. Valószínűleg ezért van az, hogy missziós rendezvényeken a megtérők kilencven valahány százaléka baráti beszélgetések során, személyes közösségekben tér meg, míg ez az arány a nyilvános evangélizációs alkalmakat tekintve 1% alatt van. Nyilvánosan tehát nem ezt kellene erőltetni, inkább az útkészítést. Szerintem legalábbis.

És még valami: sok istentiszteleti és evangélizációs üzenet egyáltalán nem tartalmaz megoldásokat, csak moralizálás az egész! Ebből viszont nagyon elege van az embereknek. Mintha az egyház mást se tudna, mint mások hibáival és bűneivel vagdalkozni. És nem arról van szó, hogy ne beszéljünk a bűnről – de talán nem azt kellene középpontba helyezni, hiszen mint Krisztus-centrikusak vagyunk, és nem bűn-centrikusak! Sajnos ez sokszor egyáltalán nem látszik. A prédikációk nagy része a problémával foglalkozik, és a végére jut egy kis kegyelem. Egyszer cseréljük meg, és próbáljuk ki, hogy egy 30 perces üzenetet el tudunk-e úgy mondani, hogy a bűnről, a problémákról és a negatív dolgokról nem beszélhetünk 10%-nál többet!

Szóval ne moralizáljunk – hanem megoldásokat adjunk az embereknek!

2. Motiválás

Mit jelent motiválni valakit? Bemutatni egy célt olyan módon, hogy aki hallgat bennünket, magától akarjon odáig eljutni, sőt, másokat is megfertőzzön a lelkesedése. A motiválás egy nagyon erőteljes pozitív érzelmi válasz az üzenetre, ami azonnal tettekre sarkall, változásokat idéz elő bennünk. A legtöbb igehirdetés informális – vagyis tágítja az ismereteinket, de ritkán várjuk már a végét azért, hogy rögtön hozzáláthassunk a megvalósításához! Sokszor pontosan a pozitív érzelmi válaszaink, és az abból fakadó azonnali tetteink maradnak el az igehirdetés után.

Meg kell tanulnunk motiválni az embereket! A gyülekezet tagjait is, hiszen majd minden lelkész arról panaszkodik, hogy nincs embere, akire számíthat, és a nem hívőket is motiválnunk kell, mert Jézus nem csupán információt akar adni az üdvösségről, hanem üdvözíteni akar bennünket. Ebbe viszont nagyon aktívan benne kell lennünk nekünk is!

3. A lehetséges kifogások kezelése

Ez apologetikai felkészültséget jelent, és a gyülekezet nagyon fontos feladata, hogy erre felkészítse a “szenteket”. Nagyon sokan ugyanis azért nem tesznek bizonyságot a saját környezetükben, mert nincsenek felkészülve – felkészítve – azokra a kérdésekre, amelyeket a keresők, a szeretteik, a munkatársaik feltennének nekik. Ez bizonytalanná teszi őket, a bizonytalanság pedig eltemeti a lelkesedést és a bátorságot.

A jó értékesítő ismeri a vásárlók kérdéseit, kifogásait, és tudja kezelni őket. Ez nagyon fontos, mert nem ér véget egy értékesítési folyamat azzal, hogy nincsenek válaszok. Nagyon rossz, amikor egy nem hívő sarokba szorítja a hívőt a kérdéseivel – mert az felkészületlen. Nem arról van szó, hogy nem jó hívő, csak a gyülekezete vezetői, tanítói nem készítették fel, mielőtt a csatába küldték. És az ilyen kudarcélmények ráadásul egyre ellenállóbbá teszik az embert a legközelebbi missziós felhívásokkal szemben is.

Vezetők: mielőtt misszióba küldjük az embereinket, készítsük fel őket a harcra! Ez vezetői kötelességünk!

4. Ne hallgassuk el az árat se!

Sokszor az evangélizáció elvtelen ígérgetéssé fajul a cél érdekében: térj meg, és minden rendbe jön, meggyógyulsz, visszakapod a férjed, a feleséged, elmúlik a betegséged, a depressziód, találsz párt magadnak, stb. stb.

Isten természetesen azt akarja, hogy bővölködő, vagyis gazdag és másokat is gazdagító életünk legyen – de a megtérésnek, a “kereszténységnek” ára is van. Kezdve az önmegtagadástól, a megtéréstől, a bűneinkből való megtisztulástól egészen olyan hátköznapi dolgokig, hogy adnunk kell az időnkből, a pénzünkből, néha ingyen kell dolgoznunk, olyan dolgokat kell tennünk, amit korábban sose tettünk, tanulnunk kell egy életen keresztül, stb. stb. Ezek is benne vannak a csomagban. És persze mi tudjuk, hogy ezek nagyszerű dolgok, egyáltalán nem nyomasztó terhek – de érdemes ezekről is őszintén beszélni.

Az utolsó tanácsom: beszéljünk őszintén és kérjünk elkötelezettséget! Ha az emberek meggyőződtek az értékéről annak, amit felkínáltunk, nem fognak félni az elkötelezettségektől! A mai emberek sokkal szívesebben kötelezik el magunkat a számukra értékes dolgok mellett, mint azt a keresztény vezetők feltételezik!

Tévhit, hogy az a jó értékesítő, aki mindent rá tud dumálni az emberre! Az nem jó értékesítő, hanem elvtelen, haszonleső, gátlástalan, pénzhajhász ember, aki másokon nyerészkedik. Az igazán jó értékesítő azonban azt adja, amire valóban szüksége van a vevőnek, akkor adja, amikor valóban szüksége van rá, és úgy adja, hogy az valóban meg is érje a vásárlónak.

Miért?

Mert ha így csinálja, másodszor és sokadszor is hozzá fog jönni vásárolni, a köztük kialakult bizalom miatt.

A KULCS ezúttal a valódi szükségek betöltése. Igazából azt értékeljük, amire valóban szükségünk is van, mert általában nem céltalanul shopingolunk, szórva a pénzünket, és összevásárolva minden limlomot, ami épp utunkba kerül, hanem konkrét problémákra keresünk megoldásokat, konkrét kérdésekre keresünk válaszokat, és valós hiányokat akarunk megszünteni vagy betölteni. Ez pedig azt jelenti, hogy ha fáj a fejem, a lábgomba-hintőpor nem fog segíteni rajtam.

Ismerek egy nagyon jó hasonlatot a Bibliával kapcsolatban: Isten Igéje olyan, mint egy gyógyszeres doboz: mindenféle bajra megvan benne az orvosság. Azonban nagyon nem mindegy, hogy kinek mit adunk oda belőle! Mert ha valaki alacsony vérnyomással küszködik, és mi odaadjuk neki a magas vérnyomást enyhítő gyógyszert, az végzetes lehet! Pedig gyógyszer mind a kettő, és nem a hatóanyagokban van a hiba – hanem mi nem csináltuk jól a dolgunkat!

Sokszor ez hibádzik az igehirdetésekben, a missziómunkában is. Jön valaki a konkrét bajával – de mi nem ismerjük annyira se a beteget, se a tüneteket, se a gyógyszert, hogy konkrét diagnózist állítsunk fel és valóban hatásos terápiában részesítsük, ennyire komolyan nem is akarunk “szakérteni” hozzá, inkább odalökjük neki az egész gyógyszeresdobozt, mondván, ebben minden megvan, ami az egészséghez kell, csak higgy, imádkozz, és válogass közülük!És ha gyógyszermérgezést kap, legfeljebb megvonjuk a vállunkat, hogy valami bűn volt még az életében, nem is tért meg igazán, vagy visszahúzta a világ meg a Sátán együtt.

Szóval ha az embernek odaadják a gyógyszeresdoboz kulcsát, hogy azzal életeket mentsen, akkor bizony kötelessége iszonyúan jól értenie hozzá, különben tékozolja az orvosságot és hús-vér emberek életével hazárdírozik. És az ő szerepe nem a gyógyítás, mert azt a hatóanyag végzi, a felelőssége mégis óriási.

Én így látom a ránk bízott missziót! A hatóanyag Isten Krisztusban megjelent kegyelme, amely mindenkit képes meggyógyítani. De ezt a gyógyszert el kell juttatni a betegekhez, jó időben, helyes módon, helyes dózisban, helyes adagolásban, akkor, amikor szüksége van rá, amikor készen áll a gyógykezelésre.

A mai ember számára az egyik legnagyobb akadálya annak, hogy elfogadja az evangéliumot éppen az, hogy egyáltalán nincsen meggyőződve arról, hogy egyáltalán szüksége van rá. Mert az évszázadok alatt az evangélium erejéből vallások és felekezetek, illetve azok egymás elleni acsarkodásai, intézmények és ideológiák, izmusok váltak. Másrészről pedig az emberek nagyon is valós szükségeik betöltését egyáltalán nem várják vagy remélik pont az egyház által betölteni. Még az olyan szükségeket sem, mint a közösség utáni vágy!

Szóval a jó értékesítő tudja, mire van szüksége annak, aki épp vele szemben áll, és azt adja neki. Pontosan azt. De honnan tudja? Onnan, hogy kutat, elemez, hallgat, és nagyon figyel minden kimondott szóra. Hogy őszintén érdeklődik, mert őszintén segíteni akar, nem rátukmálni egy idegenre egy számára haszontalan kacatot.

Mi keresztények viszonylag jók vagyunk abban, hogy Istenre figyeljünk – de meg kell tanulnunk újra a környezetünkben élő emberekre is ugyanúgy figyelni. Mert ők nem az ellenségeink, nem a “bűnös világ”, ahogyan olyan sok hívő leegyszerűsíti az emberiség 98%-át, hanem azok az emberek, akiket Krisztus ugyanúgy szeret ebben a pillanatban is, mint minket! Ha végre meghallanánk a sóhajaikat, a kéréseiket, a kérdéseiket, a vágyaikat, hirtelen lenne mit mondani nekik az általános és formális hittételeken túl is!

A jó értékesítő valós szükségleteket tölt be, nem placebót osztogat az utcán minden járókelőnek, hanem pontosan azt a módját adja a gyógyulásnak, amire a betegnek éppen szüksége van. Olyan módon adja, ahogyan szükség van rá. Ott adja, ahol szükség van rá.

Összegezve: az értékesítési szemlélet középpontjában nem a termék áll (minden tévhit ellenére) – hanem a vevő kiszolgálása és elégedettsége! Vagyis az egyház nem önmagáért, a liturgiájáért, az intézményeiért vagy kereteiért létezik, hanem azokért az emberekért, akiket Jézus Krisztus a Szentlélek által rajtunk keresztül akar személyesen megszólítani és szolgálni!

Mit jelent mindez a gyakorlatban?

- Olyan igehirdetéseket, amelyek valódi válaszokat tartalmaznak a konkrét hallgatók valóságos kérdéseire és problémáira
- Olyan gyülekezeti alkalmakat, amelyek valós megoldásokat adnak és tanítanak azokban a konkrét élethelyzetekben, amelyekben az emberek élnek
- Olyan közösséget, ahol nem kell szerepeket játszani, ahol nem akarnak uniformizálni, de ahol nem is hagynak változatlanul, “formálatlanul”
- Olyan evangélizációkat, missziós programokat, amelyek Jézus szabadítását nem csupán elméletben mutatják be, hanem kézzelfoghatóan, és a közérzet, az egészség, a jellem és az életmód valóságos megváltozásában, javulásában is igazolható
- A Szentlélek valóságos jelenlétét a keresztény embereken keresztül a közéletben, a munkahelyeken, az iskolákban, a kórházakban, a kultúrában, a médiában, az élet minden területén

Nagyon leegyszerűsítve négy dolgot tesz – ezeket naponta fogom kibontani, hogy ne legyen egyszerre túl hosszú és tömény a válaszom:

1. KAPCSOLATOKAT ÉPÍT

Ezt hívják ügyfélbővítésnek is. Felkutatja a potenciális vevőket, felveszi velük a kapcsolatot, vagy ő megy el hozzájuk, vagy ráveszi őket valahogy, hogy ők jöjjenek el a mintaboltba, a tárgyalóterembe, akárhová.
Ha nincsenek kapcsolatok, nincs értékesítés se. Ha nincs kinek eladni, akkor hiába lenne mit eladni, semmiféle üzlet nem fog megköttetni.

A kapcsolatépítés ráadásul nem csupán nevek és telefonszámok, email címek begyűjtését jelenti, hanem egyúttal a bizalom felépítését is. A „hideg címek” nem sokat érnek – az értékesítőknek bizalmi kapcsolatokra van szükségük, minőségi kapcsolatokra, mert egy jó értékesítő soha nem rohanja le a termékével a vevőt, hiszen nem az a célja, hogy egyszer rátukmáljon valamit, hanem az, hogy hosszú távú törzsvásárló, kliens váljon belőle, aki hűséges marad a termékhez és a márkához.

Az igehirdető is értékesítő – bár az üzenete ingyenes, a célja mégis az, hogy átadja, célba juttassa, értékesítse – hiszen értéket képvisel. De mit ér egy igehirdetés hallgatók nélkül?!

Az igehirdetők feladata is a kapcsolatépítésnél kezdődik. Nagyon sok igehirdető szava válik súlytalanná pont azért, mert a hallgatók közül senki nincs, aki miatta lenne ott. A hívogatás, a misszió a gyülekezeti tagok feladata. Meg is kapják sokszor a szószékről is: „még jobban missziózzatok, mert ez nem elég!” De aki mondja, nagyon ritkán teszi meg, amit a gyülekezetétől elvár. Az igehirdetőnek kell először és a legtöbb bizalmi kapcsolatot behoznia a gyülekezetbe, ezzel is bemutatva, példát adva a többieknek arra, hogyan kell hívogatni, barátokat szerezni!

A legtöbb gyülekezetben ott van a „termék”, az evangélium, az Istennel való közösség „ajánlata” – csak épp nincsenek potenciális vevők. A „cég” munkatársai ülnek a padokban, ők hallgatják hétről-hétre a „termékbemutatót” – csak potenciális vevőket felejtettek el meghívni! És csodálkozunk, miért szorul ki a „márka” a piacról! Félek, hogy nagyon sok gyülekezetben vált öncélúvá az igehirdetés: csak azért mondjuk hétről-hétre, mert nekünk annyira tetszik a saját termékünk – de nincs senki, akinek kellene. Márpedig Jézus a mennybemenetele előtt nem a „nagy összegyülekezési parancsot” hagyta ránk, hanem a nagy misszióparancsot, aminek a lényege az, hogy az evangéliumot juttassuk el azokhoz, akik még nem ismerik. Vagyis építsünk kapcsolatokat, olyan minőségi kapcsolatokat, amelyeken keresztül értékké lehet tenni az emberek számára Isten megoldását az életükre, és a tőlünk telhető legtöbbet tegyük meg azért, hogy megértsék és elfogadják.

Hogyan tud az igehirdető kapcsolatokat gyűjteni?

Erre a válasz kettős.

Először is ugyanúgy, mint mindenki más is a gyülekezetben: az igehirdető is épít baráti kapcsolatokat nem hívőkkel, időt tölt velük, emberekbe invesztál, és meghívja őket a gyülekezetbe. Megteszi ő is, sőt, először ő azt, amire a szószékről másokat buzdít! Az igehirdetők túl sokszor prédikálnak MÁSOK ismerőseinek – mert nekik nincsenek ott az ismerőseik, mert nincsenek is ismerőseik a gyülekezeti tagjaikon kívül. Azoknak prédikál, akiket a többiek hívtak el. Legyen az első kitűzött cél az, hogy minden evangélizáción, istentiszteleten üljenek ott olyan nem hívő, „potenciális vevők” is, akiket az igehirdető hívott el!

Másodszor pedig legyen olyan jó az igehirdetés, aminek híre megy! Mert tagadhatjuk, ha akarjuk, de az igazság az, hogy vannak igehirdetők, akiket sokan hallgatnak szívesen, míg másokat nem. Ez van, akár tetszik, akár nem. És lehet okokat keresni, hogy jobban felkészül, jobb szónok, többet imádkozik, áldottabb, stb. stb. Mindegy mi az oka, azt kell nekünk is megvalósítanunk. Mert nem hiszem, hogy Isten lenne a felelős azért, hogy egyesek prédikációi a saját gyülekezeti tagjaikat is untatják, míg másokét százak és ezrek töltik le az internetről. Vegyük végre tudomásul, hogy ez elsősorban rajtunk múlik! Nem Isten felelős azért, hogy nincsen következménye az igehirdetéseinknek, a missziómunkánknak! Isten a „termék” működéséért vállalt garanciát – az evangélium valóban az, amit róla a Bibliában megtalálunk – de eladnunk nekünk kell! Isten nem fogja helyettünk jól értékesíteni – mert ezt ránk bízta! És hihetetlen szenvedéllyel szeretnék a keresztények lerázni magukról ezt a felelősséget, de sajnos nem lehet, és nem is érdemes! Jézus jelenleg nincs a földön, hogy hirdesse az evangéliumot, a Szentlélek pedig nem azért küldetett, hogy helyettünk dolgozzon, hanem hogy támogasson bennünket a küldetésünk beteljesítésében. Ez most a mi feladatunk – a mi felelősségünk és a mi lehetőségünk. Éljünk vele jól, és tegyük meg a legtöbbet, amit tehetünk!

(Holnap jön a folytatás)

Az igehirdetők is értékesítők. Isten üzenetét értékesítik. Ez a dolguk. Ez az elhívásuk. Ez a felelősségük. Ha értékesíteni tudják az üzeneteket, és a „vevők” szívesen jönnek hozzájuk gondolatokat, üzeneteket „vásárolni”, ha jó „üzletnek” tartják, hogy fizessenek az idejükkel és figyelmükkel a prédikációért, ha elégedettek és másoknak is tovább ajánlják az igehirdetőt, ha fel is használják a „megvett”, átvett üzeneteket – akkor az igehirdető jó üzenet-értékesítő. Vagyis jól végzi a dolgát. Ha viszont a vevők nem vásárolnak tőle üzeneteket, ha nem képes új vevőket toborozni, ha nem nő a „vásárlóbázisa”, vagy ha a megvett üzenetek a „vásárlást” követően nem kerülnek felhasználásra – akkor nem jó értékesítő, és rosszul végzik a dolgát.

Néha az az érzésem, hogy vannak igehirdetők, akiket nem mindig érdekel az, hogy mi lesz az üzenettel, amit átadnak. Olyanok, mint a az a boltos, aki kirakja a portékáját a kirakatba, beül a kassza mögé, és várja, hogy aki valamit akar, az jöjjön be és vegye meg. Majd a vásárló töri magát, ha vásárolni akar. Vagy olyanok, mint azok az értékesítők, akiket órabérben fizetnek – nem teljesítmény alapján, jutalékkal. Mert akkor nagyon nem lenne mindegy, hogy mennyire hatékony az, amit csinál. Mintha kiveszett volna belőlük a győzni akarás. Mintha már nem hinnének abban, hogy egyáltalán győzhetnek. Mintha már nem is a győzelem lenne a fontos, megelégednek a részvétellel.

A keresztények nagyon kényelmes helyzetben vannak: megteologizálják, hogy miért nem lehet mérni az eredményeiket, miért nem lehet számon kérni az eredménytelenséget. Nem számítanak a számok, az áldás nem a létszámban mérhető, és nem a mennyiség számít, hanem a minőség. Különben is Istennek fognak elszámolni. Egy vezetőt számon lehet kérni, ha elbukik – de nem lehet számon kérni, ha alapvetően rendben van körülötte minden, csak épp nem hatékony, amit csinál. Ha nem növekedik a gyülekezete, ha nincsenek megtérések, ha éveken keresztül mindig ugyanazok hallgatják a prédikációit, ha nincsen látható változás vagy növekedés. Ilyen sehol másutt nincs a világon, csak az egyházban. És nem biztos, hogy ez helyes. Vagy biblikus.

Az igehirdető Isten sáfára. Isten perceket, órákat bíz rá, évente talán több százat és több ezret, hogy érintse meg az emberek szívét, formálja át a sorsukat, mentse meg az életüket. És Jézus példázatában az a sáfár, aki ugyan rosszat nem tett, „csak” megőrizte, amit kapott, „csak” nem volt hatékony, „csak” nem tudott eredményeket felmutatni, az „gonosz szolga” volt.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az igehirdetők legyenek teljesítményközpontúak… mondanám, ha politikailag korrekt akarnék lenni, ha a szimpátiára törekednék. DE, AZT JELENTI! Láthatatlan gyümölcsök ugyanis nincsenek, sem az életben, sem a Bibliában! Az eredmények nélküli szolgálat nem biblikus! A megtérések nélküli gyülekezet nem biblikus! A következmények nélküli igehirdetés nem biblikus. Ezt nem lehet kimagyarázni! És ne akarjuk se a Szentlélekre, se a bűnös és megtérni nem akaró emberekre kenni a felelősséget, mert ez a miénk! Ne legyetek sokan tanítók… hát ezért ne!  Mert az felelősség!

Tudom, hogy ez kemény beszéd. De minek kell történnie ahhoz, hogy végre a keresztény szószékeken hangozzanak el a legütősebb, legjobban összeállított, legjobban átadott, a legtartalmasabb, a legmotiválóbb, a leginkább életeket formálóbb, a legélvezetesebb, a leghatékonyabb üzenetek?!

Vagy nem ez lenne méltó az evangéliumhoz?

Vagy nem erre lenne szüksége a pokol felé menetelő embertársainknak?!

Minden egyes igehirdetés, istentiszteleti alkalom, evangélizáció TÉTJE a hallgatóink élete, sorsa, boldogsága, örök élete! Ki az, aki meg meri tenni, hogy nem veszi ezt komolyan?! Hiszen ez Jézus életének és váltsághalálának a profitja. Ennek a profitnak a  növelését bízta ránk. De ha mi nem termelünk profitot, akkor rosszul végezzük a dolgunkat!

Bocsánat, ha túl kemény az üzenet. De szeretném áttörni a közönyt, a kommunikációs zajt, a jóléti kereszténység burkát, ami körülvesz bennünket. Mert körülöttünk emberek kárhoznak el!

1. Hoppá…!

AZ EGYENSÚLY FELBORÍTÁSA

A hallgatót ki kell mozdítani a nyugalmi állapotából. Szinte le kell lökni a székéről, amin ül. Ez a problémafelvetés, a provokatív kérdezés, a konfliktus felbukkanásának kezdőlökése, amely beszippantja őt a kommunikációs folyamatba. A hallgató szembesül valamivel, amire nem számított.

2. Huhh…!

A DIAGNÓZIS FELÁLLÍTÁSA

A konfliktust, a problémát analizálni kell, és fel kell állítani a helyes diagnózist. A jó (narratív) prédikáció a hallgatót bevonja a diagnosztizálásba. Miközben az igehirdető beszél, a hallgató gondolkodik, és jó esetben előbbre jár, mint a prédikátor. Megpróbál hamarabb rájönni arra, mi is a voltaképpeni probléma. Ez a „versengés” a gondolatok szintjén nem tudatos, hanem önkéntelen. Legalábbis az igazán jó igehirdetések közben lázasan pörögnek a gondolataink, és egyszercsak eljön az a bizonyos „aha”!

3. Ahaaa…!

A MEGOLDÁSRA VALÓ RÁTALÁLÁS

Amikor leesik a tantusz, az mindig nagyon felszabadító pillanat. Egyfajta mini katarzis, szellemi elégtétel, a megvilágosodás pillanata. Összeraktuk a mozaikokat, és végre ráleltünk a megoldásra.

4. Váóóóó…!

A MEGOLDÁSBAN VALÓ GYÖNYÖRKÖDÉS

Csak úgy isszuk be a megoldás pozitív következményeit. Gyönyörködünk benne, eltelünk vele, megelégedünk. Tele van a szívünk örömmel, hogy valami értékesre találtunk. És ahogy egyre jobban megértjük, átlátjuk a lehetséges jó következményeket, a csodálatunk és örömünk egyre növekszik.

5. YESSS…!

EZ AZ ELKÖTELEZŐDÉS PILLANATA

A megoldás motivál, inspirál, és megszületik bennem az érzés, az elhatározás: IGEN, EZT AKAROM! Ebben a pillanatban éri el a célját a kommunikáció – enélkül az egész csak szórakoztatás.

Oké, tudom, ez hihetetlenül leegyszerűsített modell, talán a legtöbbünknek nagy újdonságereje sincsen. Ezek a sóhajok, felszisszenések valahogy mégis hiányoznak olyan sok vasárnapi istentiszteletről.

Vagy nem?!

Sokan elkövetik azt a hibát, hogy egy nagyméretű fehér vetítővásznat tesznek az előadótér közepére, mert úgy gondolják, az a legfontosabb, amit mutatni akarnak. Csakhogy ez tévedés! Az emberek nem egy vetítésre kíváncsiak – hanem RÁD! A TE üzenetedre! Maradj Te a középpontban, a személyed, mert az üzenetet te közvetíted – a kivetített slideshow csak illusztrációja a mondandódnak! Nem te vagy a powerpointod kiegészítője, hanem fordítva! Tehát nem a vászon, nem a jegyzet, nem a multimédia, a videó, az ütős vagy poénos szöveg avgy kép a legfontosabb – hanem Te magad, és az üzeneted!

2. Nem slide-okat kell célba juttatni – hanem gondolatokat!

Másképpen megfogalmazva: építs fel egy logikai áramlást (erre a legjobb kifejezés angol: „flow”), amely elkapja a hallgatókat, és magával ragadja!

Használj úgynevezett elmetérképet (mind mapping), erre léteznek nagyszerű programok és alkalmazások, de egy papírlapra is felvázolhatod. Ennek a szerepe a gondolataid és a mondanivalód rendszerezése és rendszerbe öntése. Ez a gyakorlat, illetve az ezt segítő eszközök nagyon sokat segíthetnek abban, hogy az üzeneted, prédikációd, mondanivalód rendszerezett, struktúrált, logikus, követhető és átlátható legyen.

Nézd meg ezt a linket, hogy értsd, mire is gondolok: NovaMind

3. Legyen a prezentációd jól olvasható!

Néha olyan slideshowkat készítenek előadók, amin az élénk képek és hátterek, vagy a cicomás betűtípusok miatt a lényeg – a kiírt szöveg – átláthatatlan és olvashatatlan marad. Ez nagy hiba! A jó prezentáció olyan, hogy azt egyetlen pillanat alatt át lehet látni. Nincs tele apróbetűkkel, nem tartalmazza a jegyezeted felét, nincsenek kusza ábrák (vagy ha vannak, akkor nincs szöveg, mert csak a képet használod illusztrációkét)… Egyszóval az érthetőség, olvashatóság, átláthatóság iszonyú fontos. Nyugodtan maradj egyszerű – ez nem egyenlő az igénytelenséggel!

Konkrét Powerpoint tanács: 30 pontosnál kisebb betűvel lehetőleg ne is írj semmit!

4. Hat szó!

Seth Godint nagyszerű embernek tartom, sokat lehet tanulni tőle.

Nagyon durva alapelve van a prezentációkkal kapcsolatban:

Egy slide-on ne legyen több HAT SZÓNÁL!

Hupsz! A legtöbbünk Powerpointja már itt bukik…

Miért ne? Mert nem a slideshow kommunikál, hanem TE! A prezentációd csak illusztrál!

(Persze ez alapelv és szemlélet, nem törvény!)

5. Ne ismételj!

Vagyis ne azt írd le, amit elmondasz! Amikor kivetíted a „szavaidat”, az ne a kimondott szó kiírása legyen, hanem inkább nyomatékosítsd a szóban elmondottakat! Vagyis a prezentációd az éppen elmondott üzenetedet egészítse ki egy-egy hangsúlyos, motiváló, nyomatékosító kifejezéssel!

6. Ismételj! Csak bátran!

Nem szavakat – hanem gondolatokat! Azokat szabad, sőt, kell is. Mint a „dedóban”… de komolyan, életünk első 18-24 évében, amit tanulunk, folyamatos ismétlés és számonkérés által tanuljuk meg. Később miért szégyellnénk ezt?!

7. Használj profi képeket!

Rengeteg nagyon szánalmas, amatőr, giccses vagy fantáziátlan képi illusztrációt látunk különböző slideshow-kon. Semmi értelme nincsen egy galambnak vagy egy búzamezőnek egy bibliai idézet alatt – ez totálisan jelentéktelen és semmitmondó. Nem ragadja meg a figyelmet, és nem tesz hozzá semmi tartalmi pluszt a kimondott szavakhoz.

Magyarországon még nagyon nem divat, pedig ideje lenne felnőnünk a profi, ugynevezett stock-fotók használatához. Már néhány centtől pár dollárig (párszáz forintért) professzionális fényképek és grafikák milliói állnak rendelkezésre a felkészüléshez.

Ez csak egyetlen link a rengeteg lehetőség közül: http://www.istockphoto.com

8. Okozz meglepetést!

A jó kép olyan, mint a jó poén. Vagy mint egy frappáns beszólás.

Ha képeket használsz, akkor azokkal hass az érzésekre! Egészítsék ki a szóbeli üzenetedet emocionális hatásokkal, amik hozzákötődnek az üzenetedhez. Egy-egy jó képpel lehet feszültséget oldani, nyomatékosítani, rávezetni, elgondolkodtatni, kizökkenteni, felébreszteni, stb. stb.

Érdemes tehát nagyon komoly munkát befektetni abba, hogy megfelelő képeket találjunk a mondanivalónk illusztrálására!

9. Nem kell menőzni! Mert az nem menő!

Vagyis nem kell semmiféle forgás, pörgés, áttűnés…! Ez egyáltalán nem profi, sokkal inkább a jószándékú amatőr benyomását kelti. Teljességgel szükségtelen, mert a tartalomra kell fókuszálni!

10. Add oda a vázlatodat a hallgatóidnak…

…de csak az előadásod UTÁN!!!!

Ha odaadod előre, akkor…

- egyrészt azt fogják olvasni, ahelyett, hogy rád figyelnének,

- másrészt nem fognak semmit jegyzetelni, mert úgy gondolják, úgyis minden le van írva.

Szeretném megmutatni nektek az egyik kedvenc mai “példázatomat”, egyfajta vizuális prédikációt. Hihetetlenül sok van benne, ha valaki nem csak nézi, hanem látja is. Fel lehet használni prédikációk illusztrálásaként, ifiken vagy házicsoportokon egy-egy tartalmas beszélgetés kiinduló pontjaként. De mindenképpen érdemes átgondolni, mit is jelent NEKÜNK mindaz, amit látunk. Pár perc az egész, a megemésztése minden bizonnyal több időt vesz igénybe, mint a megnézése. De érdemes “emészteni”.

A címe: ALMA.
Az alma spanyolul azt jelenti: “lélek”

Alma from Rodrigo Blaas on Vimeo.

David Murrow írt egy fantasztikus könyvet, amely reményeim és tudomásom szerint hamarosan megjelenik magyar nyelven is – a címe: Miért utálnak a férfiak gyülekezetbe járni? – David missziójának a fókusza a férfias gyülekezet. Amikor megjelenik a könyv, csapjatok le rá! Nőként is nagyon fontos és hasznos! (Nemkülönben a könyv második része, ami arról szól, hogyan segíthetnek a hölgyek abban, hogy a férjük, kedvesük végre megszeresse a gyülekezet közösségét!)

Ez a cikk David blogján jelent meg: http://churchformen.blogspot.com

1863 november 19-én két ember beszéde volt betervezve a Pennsylvania déli részén található Soldiers National Cemetery (Országos Katonai Temető) felavatásán. Az első Edward Everett volt, aki korának legnagyszerűbb szónokának tartottak. Ez a kiváló úriember egy felszentelt lelkész volt, aki korábban a Harvard Egyetem elnökeként és az Egyesült Államok államtitkáraként is teljesített szolgálatot. Massachusetts megválasztott kormányzója és az USA szenátora volt.

Everett, a kor szokásához hűen, egy pompás beszéddel készült, amelyben arról az ötvenegyezer férfiról zengett dicshimnuszokat, akik meghaltak, megsebesültek vagy eltűntek azután a csata után, amit ezért a földterületért vívtak. Két órán át elbűvölten hallgatta a tömeg. Tapsvihar közepette jött le az emelvényről.

Amint a hangzavar elcsendesedett, egy magas, vékony férfi lépett a pódiumra. Végignézett az egybegyűlteken, megköszörülte a torkát és beszélni kezdett. „Százhét esztendővel ezelőtt atyáink létrehoztak egy új nemzetet ezen a kontinensen, ami Szabadságban született, és annak a gondolatnak szentelték oda, hogy minden ember egyenlőnek lett teremtve.”

Kevesebb mint két perc alatt befejezte a beszédét. És a világ megváltozott – mindörökre. A Gettysburgi Beszéd, amit igen széles körben tartanak az amerikai történelem legnagyobb beszédének, két percen belül lepergett.

Az én kérdésem, azokhoz, akik prédikálnak és tanítanak az egyházban, a következő: Prédikálni és tanítani akartok? Vagy pedig meg akarjátok változtatni a világot? Ha az utóbbit, akkor kövessétek Jézus Krisztus és Abraham Lincoln példáját.

Csak röviden!

Mint a régi szónokok, a modern keresztények végigtanítják az előírt időt. A vasárnapi iskola negyvenöt perces? Akkor addig fog tartani a tanítás. A prédikációs szakasz harminc perc? Akkor annyi ideig fogok prédikálni.

Lelkipásztor! Mi történne akkor, ha két percet prédikálnál, és utána engednéd, hogy a Lélek munkálkodjon? Tanító! Mi lenne, ha harmincnyolc másodpercig tanítanál, aztán hagynád, hogy az emberek gondolkozzanak rajta.

Ha bármikor szóba hozom ezeket az ötleteket, az emberek le vannak döbbenve. Azt gondolják, hogy holdkóros vagyok. Kétperces tanítás? Tízperces prédikáció? Az emberek így sem értenek a Bibliához! Hogyan éheztetnénk őket egy kétperces üzenettel?

Márpedig Jézus ezt tette. Bebizonyítom: Egyszer egy hosszú repülőút közepén voltam. Nálam volt a Bibliám és volt egy kis fölösleges időm is. Éppen nálam volt egy lista, ami Jézus példázatait tartalmazta. Úgyhogy mindegyiket lemértem egy stopperrel. Aztán kiszámoltam az átlagot. Na gyerünk, tippeljetek, szerintetek mennyi időbe tart elprédikálni egy átlagos példázatot Jézustól?

Harmincnyolc másodperc.

Azokat a tanításokat, amik megváltoztatták a történelmet, kényelmesen el lehet prédikálni egy percen belül. A jelentéktelen részletekért rajongóknak mondom: a leghosszabb példázatot két perc húsz másodperc alatt olvastam el (Lukács 15:11-32). A legrövidebbet öt másodperc alatt (Máté 13:33).

Azon a napon, 10.000 méter magasságban, Isten megmutatott nekem egy egyszerű igazságot: nem a prédikációd hosszúsága, hanem a hatása változtatja meg az emberek szívét.

Persze van helye a mély Bibliatanulmányozásnak és tanításnak is. Csak nem a vasárnap délelőtt a prédikációban. Mindannyian tudjuk, a prédikációk tisztára pocsék munkát végeznek a szentek felkészítése terén. Thom és Joani Schultz gyülekezetbe járó emberek között végzett közvélemény-kutatást, és a következőket állapították meg:

* Csak a 12 százalékuk mondja, hogy általában emlékezni szokott az üzenetre.

* 87% az mondja, hogy a gondolataik elkalandoznak a prédikációk alatt.

* 35% azt mondja, hogy túl hosszúak a prédikációk

* A nők 11%-a és a férfiak 5%-a a prédikációkat tartja az Istenismeretük elsődleges forrásának.

Miért olyan nehéz emlékezni egy tipikus prédikációra? A Kaliforniai Egyetem egyik tanulmánya szerint, amit a hallgatók egy beszédből kivesznek, annak csak 7%-a származik az elhangzott szavakból. Az, hogy milyennek hallatszik a szónok, az üzenet 38%-át közvetíti, és amit lát a hallgató, az kommunikálja a maradék 55%-ot. (Azt gyanítom, hogy a férfiaknál ez az utolsó százalékarány még magasabb.)

Mit szólnál egy kis szórakozáshoz? Valamelyik vasárnap este vedd a kezedbe a gyülekezeti telefonos listát, és hívd fel öt barátodat! Kérdezd meg tőlük, miről szólt a prédikáció! Majd kérdezd meg, miről szólt a gyerekszolgálat! Szerinted melyikre fog könnyebben emlékezni? Melyik az, amelyik rövid, egy témára koncentrál, és tárgyi tanítást is tartalmaz?

Emberek! Nem babra megy a játék! Jézus azt parancsolta, hogy tegyük az embereket tanítvánnyá, merítsük be őket, és tanítsunk meg nekik mindent, amit Ő parancsolt. De mi visszafelé csináljuk: leadunk egy rakás tanítást, van valamennyi bemerítés is, de nagyon kevés igazi tanítványt produkálunk.

Mi a hiba? Hogyan lehet ezt helyrehozni?

A tanulmányok kimutatták, hogy egy hosszú monológ a kommunikáció legkevésbé hatékony módja. Mi a leghatékonyabb? A személyes élmény.

Amikor férfiakat tanítasz, néhány percenként mindig meg kell szakítanod a monológodat. Hétköznapi tárgyakat kell használnod, és erőteljes, emlékezetes illusztrációkat, hogy a férfiak el se tudják felejteni.

Amikor csak tudod, tedd lehetővé a tanítványoknak, hogy személyesen átélhessék a tanultakat.

Miért nem szokott több prédikátor és tanító vizuális elemeket és tárgyakat beépíteni a tanításba?

* A lelkipásztorok nincsenek megtanítva arra, hogy hogyan kell ezt csinálni. A szemináriumokon alig szokott szó lenni a vizuális kommunikációs technikákról. ez azért van, mert a szemináriumok professzorai könyvmolyok. Azzal nincs gondjuk, hogy fejben tartsák az információkat az olvasmányaikból és az előadásokból. És ezt az akadémiai ihletésű tanítási modellt adják tovább tanítványaiknak.

* Az emberek sem igénylik. John Hull ezt írja: „Nem érdekli a hallgatókat, hogy nem tudják visszamondani a prédikáció fő mondanivalóját sem már öt perc után sem. Csak az a nyugtató érzés a fontos, hogy ismerősek a dolgok és tartoznak valahová – ez az érzés, ami átjárta őket a beszéd hallgatása közben.”

* A vizuális eszközök és tárgyak használatának az ötlete nincs széles körben elterjedve. A legtöbb keresztény tanítói kézikönyv nem tartalmaz gyakorlati elemeket vagy vizuális anyagot.

* Egyszerűen könnyebb felállni és beszélni. Azt gondolják, hogy nehéz vizuális anyagot használni a tanításhoz, de a hallgatóságnak annyira tetszeni fog, hogy meg fogja érni a fáradozás.

Azt mondják, hogy a jó prédikáció olyan, mint a jó szoknya: ahhoz elég hosszú, hogy a lényeget lefedje, de elég rövid ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést.

Jézus tanítása a férfiak agyához szólt, és mindenki csodálkozott a tanításán. Amikor a következő tanításodra készülsz, ne felejtsd: legyen tömör, vizuális és interaktív. Kövesd az Ő példáját, és vonzani fogod a férfiakat – és a nőket – Őhozzá.