Kimaradt pár nap, tréningeztünk, húzós volt… de ha megkésve is, jön a folytatás:

5. A hosszú farok

A TREND: Chris Anderson magyarul is megjelent „Hosszú farok” című könyvében egy olyan gazdasági modellt mutat be, amelyben a piacvezető márka már nem egy multi, hanem a „többi”. Vagyis a piac kisebb részén néhány nagy márka osztozik, míg a nagyobbikon több ezer vagy tízezer. Ez elsősorban az internetes kereskedelem terjedésének köszönhető.

A TANULSÁG: A fogyasztók elvárják a választékot és a testreszabott megoldásokat. És nem csak a műszaki berendezések piacán, hanem a vallás-piacon is. Ez van – lehet nem szeretni, de kár figyelmen kívül hagyni, hiszen mi is a körülöttünk élő emberek figyelméért küzdünk. És a piacvezető a lelki-szellemi piacon is a „többi”. Már nem a tradícionális egyházak dominálnak, hanem a „többiek” – a kereszténység megannyi újonnan alakult ága, független gyülekezete, nem beszélve a nem keresztény vallásokról. Nekünk egy ilyen környezetben kell képviselnünk Krisztust és szolgálni kortársainkat – akik már nem uniformizálhatók sablonokba olyan könnyen, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt.

6. Kiszervezés

A TREND: Az anyagi javak vagy a tudástőke már nem függ a földrajzi határoktól. Ma a gazdaság egyik alapnormája a gazdaságosabb termelés. Ennek egyre nagyobb részét szervezik ki a fejlett világból a fejlődőkbe, ahol a tehetség és a hatékonyság a legfontosabb érték.

A TANULSÁG: mit szervezhet ki egy gyülekezet? Ha így tesszük fel a kérdést, akkor semmit. Ha azonban kicsit szűkítjük az alapelvet, és azt kérdezzük, mit kellene kiszerveznie a lelkésznek, a vezetőnek ahhoz, hogy a vezetésre tudjon koncentrálni, akkor bizony ez már igen húsbavágó kérdés. Persze így ez már nem a kiszervezésről szól, hanem a delegálásról, mint vezetői készségről és módszerről.

7. Google, a mindenttudó

A TREND: a Google és a többi keresőmotor felaprózta az egész világot, megváltoztatta az információs irányokat és kommunikációs szokásokat, és lehetővé tette, hogy mindenki megtalálja azt, amit keres.

A TANULSÁG: A gyülekezetbe látogatóknak is rengeteg kérdésük van, de nincs keresőmotorjuk. Meg kell tanulnunk nagyon érzékenyekké válni a keresők kérdéseire, „kereséseire”. A teológiai kommunikációnak is irányt kell váltania: már nem arról kellene szólnia az igehirdetéseinknek, ami a tudós lelkészek érdeklődéséből és gondolkodási sémáiból fakadnak – hanem amit az emberek kérdeznek és keresnek.

Másrészről: ami nincs benne a Google-ban, az szinte nem is létezik. A másik nagy kérdés tehát, hogy mi mit teszünk elérhetővé a keresők számára? Milyenek a honlapjaink, a virtuális üzeneteink és bizonyságtételeink? Mit talál a Google Istenről, Jézusról, a kereszténységről, a saját gyülekezetünkről? Semmit? Az nagy baj! Nem azt, ami valós és értékes válaszokat jelent? Az is baj! Ez online PR és marketing – egy fontos szakma, még akkor is, ha gyülekezetről van szó. Az egyháznak pocsék a PR-ja – és a Google mindenkinek a szemébe vágja rólunk azt, amit nem kéne, és nem találja azokat a fontos üzeneteket, amiket még nem töltöttünk fel, nem tettünk elérhetővé a „keresők” számára.

LESZ MÉG TOVÁBB IS…

Íme, néhány fontos dolog, amire bizony nekünk is nagy szükségünk van:

1. A valóságos újonnan születés valóságos gyümölcsei

A nyugati ébredéseken kívül mindenütt másutt nagyon látványos a különbség a megtérés előtti és utáni életvitel között! Annak az oka, hogy ennyire szembetűnő, elsősorban a teljes vallás és kultúraváltás tudatos és bátor, akár vértanúságig kitartó felvállalása. A megtérés nálunk sokszor egyáltalán nem nyilvánul meg semmiben, már ami az életvitelünket érinti. A mi bálványaink túlságosan mindennaposak és “kulturáltak” ahhoz, hogy szembeszálljunk velük. A kereszténységünk pedig inkább a programokon való részvételünkben nyilvánul meg.

2. Elkötelezett imaélet

Kínában, Koreában vagy Afrikában a hívők bizony nagyon-nagyon sokat imádkoznak! Komolyan veszik a böjtölést, a közbenjárást, az imádatot. A dicsőítést sem kifejezetten a dicsőítő banda ismertségén mérik le. Hallottam egy koreai református pásztortól, hogy a gyülekezetükből több százan minden reggel munka előtt két órát imádkoznak.

3. Mindenki nyíltan beszél Jézusról

Teljesen magától értetődő és természetesen működő a személyes bizonyságtétel. A hívő emberek ugyanolyan közvetlenül beszélnek Jézusról a buszon az ismerősükkel, mintha a napi politikát vagy a sporthíreket vitatnák meg. És nincs szükség traktálásra, aluljárós-hangosbeszélős-pantomimes evangélizációs műsorra, mert az evangélium embertől emberig terjed.

4. Működő természetfeletti csodák

Ezeket kár tagadni – még ha sok a visszaélés is ezen a téren. Ott erre van szükség, mert a más vallásokkal szemben kell „igazolódnia” Isten igazságának – mint a bibliai időkben. Az a véleményem, hogy nálunk nem ez lesz a fő csapásirány, mert a nyugati ember alapvetően racionalista és agnosztikus. Nálunk HITELESSÉG ÉS HASZNOSSÁG kell ahhoz, hogy vonzó legyen a kereszténység! De semmiképpen ne mondjunk le a természetfelettiről, mert ha az egyház visszacsúszik a természetes szintre, akkor a hite már csak ideológiává silányul!

5. Nagyon erős házicsoportos struktúra

Méghozzá teljes értékű és megsokszorozódó kiscsoportokkal! Alapvetően nem merevedik intézményi struktúrába az ébredés, hanem megmarad a mozgalom jellege, ami miatt alkalmazkodó és dinamikus maradhat, még a kifejezetten ellenséges kulturális közegben is.

6. Karizmatikus vezetők vezetnek

Igen, tudom, hogy erre is túl sok rossz példát ismerünk – de gyorsan hadd tegyem hozzá: sokkal inkább a nyugati karizmatikus világból. Azonban bibliai tény, hogy Isten mindig vezetőkön keresztül vezet, ez a biblikus alapelv, és nem a kegyes demokrácia, ami nálunk trendi. Sajnos a tradicionális kereszténység intézményesítette Isten vezetését, szakmát és funkciót gyártott a vezetésből – pedig Isten ma is embereket keres, akiken keresztül nagy és győztes csatákba vezetheti a népét.

Érdemes tehát tanulnunk távoli testvéreinktől. De hadd ismételjem meg: a nyugati kereszténység nem akkor fog megújulni, ha lekoppintja a kínai recepteket. Rá kell találnunk a saját receptünkre, ha be akarjuk tölteni a Jézus Krisztus által ránk bízott küldetésünket.

Húsvétot ünneplő keresztények Koreában

“a kereszténység sokkal több ennél. ti meg szánalmasak vagytok és üresek, rosszindulatúak, megkeseredettek. lélekrohasztó az oldal, sok sérült aggyal, inkább menjetek ki a szabadba, rátok férne egy agyszellőztetés!!!”

Megdöbbentem.

Persze sokszor olvastam már hasonló kirohanásokat keresztények és ateisták közötti vitákban – ez csak valószínűleg az utolsó csepp volt a pohárban. Ez lenne a kereszténység?! Mert akkor én is szégyellem magam. És szinte minden vitafórumon vagy portáloldalon meg lehet találni az ilyen kirohanásokat. Ha egy nem hívő ember ennyire primitíven mocskolódik nyilvánosan, mert érvei nincsenek, akkor legfeljebb magát minősíti. Azonban amikor egy keresztény csinálja ugyanezt, azzal magát a kereszténységet járatja le.

Mostanában sokat foglalkozok PR-ral. Épp tegnap olvastam az egyik könyvben, hogy Letterman az egyik tévés műsorában szennyvíznek minősítette az egyik híres amerikai ásványvízmárkát. Csak egy fél mondat volt, három másodperc – csak a nagy nyilvánosság előtt. A cég persze azonnal beperelte a tévécsatornát, és az hiába ajánlott fel azonnal kétmillió dollár értékű reklámcsomagot kárpótlásul, az ásványvíznek szinte lőttek, az eladások drasztikusan zuhantak és a cég óriási veszteséget könyvelhetett el.

A Biblia azt tanítja, számot kell adnunk minden szóról, amit kimondunk vagy leírunk – és ez alól nem ment fel bennünket az sem, hogy megváltottak vagyunk. Az ítélet alól felmentett bennünket Krisztus váltsága – de attól függetlenül Isten előtt még számot kell adunk az életünkről. És bár Krisztus megváltott, ez nem jelenti azt, hogy többé nincs felelősségünk, bármit tehetünk vagy mondhatunk! Mert igenis van jelentősége egy-egy ilyen internetes kommentnek is! És biztosan nem az, hogy közelebb viszi Istenhez az olvasóit!

Tegnap a feleségemmel megnéztünk egy nagyszerű dán filmet. To verdener – A kiközösített a címe. (Köszönet Infaustusnak a fordításért!) Abban is csak legyőzni akarták a “hívők” a nem hívőt. Bár a Jehova Tanúiról volt szó, mégis utána arról beszélgettünk, hogy gyökereiben mennyi minden hasonlít arra, ahonnan mi jöttünk. És túl sokszor látom, hogy a keresztények nem képesek sem szeretettel és elfogadással, sem intelligens párbeszéddel megnyerni embereket. Ráadásul furcsa mód minél inkább “evangéliumibb” vagy karizmatikusabb valaki, annál könnyebben ront neki annak, aki másképp gondolkodik. Pedig éppen ők azok, akik jobban ismerik a Bibliát, akik komolyabban akarják venni a hitüket, akik “tüzesebbek”. De sajnos ezzel a tűzzel sokszor csak megégetnek, elégetnek, felperzselnek embereket, kapcsolatokat, vagy épp internetes fórumokat.

Nemsokára megjelenik a Tárház Magazin új száma. A hét elején fordítottam az egyik cikket, ami éppen erről szólt: a szeretetteljes apologetikáról. A cikk írójának egyik ateista ismerőse be se akarja tenni a lábát többé gyülekezetbe, mert a keresztények, akikkel találkozott, egyetlen kérdésére sem válaszoltak, semmibe vették a véleményét, a kételyeit, csak megtéríteni akarták. Bedarálni őt Isten országába. A másik ismerőse viszont már megtért. Mert egy olyan házicsoportba került, ahol befogadták őt annak ellenére, hogy ateista volt. A kérdéseire megkeresték a válaszokat. Szerették – de ez nem csak a “szent szöveg” volt, hanem komolyan vették őt, nem megváltoztatni hanem szolgálni akarták, és valóságos barátságot, teljes értékű közösséget vállaltak vele. És a “ti, keresztényekből” egy napon “mi, keresztények” lett.

Én is pont így tértem meg. És annyira sajnálom azokat a nem hívő embereket, akik beleszaladnak az ilyen hozzászólásokba, akit elkap egy-egy ámokfutó jézus-mániás, akár online, akár a való életben, aki csak annyit lát a keresztényekből, hogy agresszív agymosók, akik szemében csak az a normális ember, aki ugyanahhoz a felekezethez tartozik, mint ők.

Változtatnunk kellene a reakcióinkon. És meg kellene tanulnunk, hogy az ilyen hozzászólásokkal semmilyen értéket nem teremtünk! Ez nem bizonyságtétel Jézusról, nem az az indulat, amit krisztusinak lehetne nevezni, ezzel inkább csak árt mindenkinek: leminősíti a kommentelőt magát is, az ateista olvasót csak megerősíti a keresztényekről való negatív véleményében, árt a missziónak és az evangéliumnak is, és végső soron Istennek is!

Az interneten mindenki azt mond, amit akar. Nincs felelősség, csak nyilvánosság. És ennek a kettőnek a következményei. De lenne pár javaslatom azoknak a keresztényeknek, akik kommentelni akarnak – akár keresztény, akár ateista fórumokon:

- Érvekre érvekkel válaszoljunk. Érvek nélküli gyalázkodásra pedig sehogy!

- CSAK ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes – azt mondjuk. Filippi 4,8

- Minden egyes komment bizonyságtétel – a hitünkről, a bibliaismeretünkről, az istenképünkről, az elkötelezettségünkről, és legfőképpen az emberekhez való hozzáállásunkról!

- Vállaljuk fel, hogy kik vagyunk! Ne bújjunk ki a szavaink és a hitünk iránti felelősségvállalás alól!

A cikket átvette a mindennapi.hu – hozzászólások olvashatók ott is!
Ha érdekelnek, kattints a logóra!

A marketing egy kommunikációs eszköztár azok számára, akik értékesíteni kívánnak valamit. Többször írtam már arról, hogy az evangéliumot is értékesítenünk kell, mert senkinek semmit nem használ, ha csak a „templom” nevű raktárakat töltik meg a néma eladók, és a portékánk, amely Isten legdrágább és egyben ingyenes ajándéka minden ember számára, nem jut el a „vevőkhöz”. És mivel a „termék” abszolút hibátlan és megbízható, a mi értékesítési szemléletünket és módszereinket érdemes átgondolnunk és aktualizálnunk, hogy elérhessük kortársainkat, a körülöttünk élő embereket.

A modern marketingnek négy pillére van. Érdemes egy pillanatra elgondolkodni rajtuk, és ezt a négy alapelvet alkalmazni a saját gyülekezetünk életére és missziómunkájára. Remélhetőleg tanulhatunk belőle valamit.

ELSŐ PILLÉR: AZ ÁR

A „tesco gazdaságos” számunkra azt jelenti, hogy olcsó és alacsony minőségű. A „százforintos” boltokban nem a prémium élelmiszereket vásároljuk, és laptopot sem a LIDL akciójában veszünk. Tudjuk, hogy ami igazán értékes, annak ára van. És amikor igazán értékes dolgot akarunk venni, amikor szó szerint befektetünk valamibe, akkor általában nem a legolcsóbbat vesszük meg, hanem azt, amelyikre igazán szükségünk van.

Szóval ami olcsó vagy ingyenes, az a mi fejünkben a „nem igényes”, „nem magas minőségű”, „nem márkás”, „nem megbízható”, „nem professzionális” fogalmakkal kapcsolódik össze. Mert valahol mélyen a szívünkben pontosan tudjuk, hogy az igazi értéket mindig (!) meg kell fizetni, és ez így is van rendjén.

Az Istenhez és a gyülekezethez való tartozásnak manapság alig van ára. Legalábbis a nyugati kereszténységben. Mert az évi pár ezer forintos egyházfenntartói járulék nem egy prémium minőséget megillető ár. Mert ma bennünket nem fognak megverni, leköpni azért mert keresztények vagyunk. Néhány országgal arrébb egy Biblia miatt a családod kiközösít, nem kapsz munkát, sőt, esetleg felgyújtanak vagy egy felkötnek egy darura elrettentő példaképpen – de nálunk ilyen ára nincs a kereszténységünknek. Hajnali imaalkalmak munkába menet előtt?! Heti húsz istentisztelet?! Ugyan már…! És ha valaki nem jön el istentiszteletre, nem vesz részt a gyülekezet életében, nem adakozik, nem járul hozzá mások megtéréséhez, soha senkinek nem mondja el a megtérése bizonyságtételét vagy az evangéliumot – akkor nem történik semmi.

A 21. századi nyugati kereszténység túl olcsóvá vált. Gyakorlatilag már nincs ára. Ráadásul azt az icipici-szuper-kedvezményes-leárazott elkötelezettséget sem ott kérjük, ahol a Biblia is kéri, hanem ott, ahol nem kéne. Az egyházi törvénykönyveink és a tradicionális szokásaink néha drágábbak(nak tűnnek) számunkra, mint Isten Igéje.

Az emberek körülöttünk látják mindezt. És a tesco-gazdaságos kereszténységből köszönik szépen, nem kérnek. Ott, ahol a gyülekezet tagjai sem fizetik meg az elkötelezettségük árát, ahol a gyülekezet a saját fenntartásáért, a rezsiköltségeiért vagy a lelkésze fizetéséért sem vállalja a felelősséget, ahol minden ingyen van (nem csak az evangélium), ahol semmiért nem vagyunk hajlandóak fizetni, sem az időnkkel, sem az odaszánásunkkal, a pénzünkről már nem is beszélve – ott valami nem stimmel.

Ahol és amikor nagyon sokba kerül kereszténynek lenni, ott és akkor általában ébredések történnek. A koreai reformátusok felkelnek hajnalban, és munka előtt két órát imádkoznak. A dél-afrikai keresztények száz kilométereket gyalogolnak, hogy gyülekezetbe mehessenek. A muszlim környezetben megtérők vállalják a zaklatásokat, sokszor az életveszélyt is a hitükért. Spurgeon, Moody, Whitefield húsz-harminc istentiszteletet tartott hetente. A század eleji baptisták, pünkösdiek száznál is többen zsúfolódtak össze egy-egy lakásban, házi bibliaórákon. Novák Antal bibliaárus évi 45.000 Bibliát adott át embereknek úgy, hogy mindegyiknek bizonyságot is tett a hitéről.

„Azok voltak a szép idők…” – Azok a nagyáldások mindig a nagy elkötelezettségek gyümölcsei voltak. Akik készek voltak sokat fizetni, komolyan megfizetni az igazi értéket, azok olyan magas minőségű kereszténységet mutattak be a világnak, amihez méltóság volt csatlakozni.

Szóval az emberek, különösen manapság, nagyon érzékenyek az ár/érték arányra. Az alacsony minőség nem mindig vonzó – akkor sem, ha az ára is alacsony. Mert van, amiből az igazi, a jobb, a valódi, a „márkás” kell nekünk, és szívesen megfizetjük az árát, ha tudjuk, hogy minőséget kapunk a befektetésünkért. Azt hiszem, ilyen gyülekezetekre lenne szükség manapság. Ahová megéri befektetni az életünket, az időnket, a kapcsolatainkat, a munkánkat. Ahová jó tartozni, mert ott mindenki a maximumot nyújtja, és a Szentlélek olyan mennyei minőséget garantál, amit sehol a világban másutt nem találunk.

Szóval ne itt akarjunk spórolni! Fizessük meg a kereszténységünk árát, mert megéri! Nagyon megéri!

* Ezen a címen eredetileg jó tíz évvel ezelőtt jelent meg Harry Beckwith könyve, amit 2004-ben a Bagolyvár Kiadó magyarul is kiadott. A négy pillért ebből a könyvből vettem.

(folytatása következik)

Íme a legutóbbi, 2010-es lista:

Ami bennünket ebből érinthet, a 14. helyre csúszott papság. (A politikusok 9%-áról nem is érdemes beszélni…)

Az emberek fele nem bízik az egyház vezetőiben. Gondolom ezzel együtt magában az egyházban, a kereszténységben sem. Bár lehet, hogy nem ennyire egyértelmű a kettő összekötése. Mindenesetre egy fontos dolgot ne felejtsünk el: nem szimpátia-index, hanem bizalmi! Vagyis nem arról van szó, hogy egyetértünk-e velük, hanem hogy mennyire megbízhatók, hitelesek, autentikusak, milyen mértékben fordulnánk hozzájuk, ha szükség lenne rájuk.

Ebből a szempontból elég gáz ez a 14. hely, és az 50%.

Mi lehet ennek az oka?!

És mit csináljunk, hogy ez megváltozzon?!

Mert ha ez nem késztet azonnali változásokra és változtatásokra egyházakat, egyházi vezetőket, ha most nem születnek azonnali megoldási javaslatok és stratégiák az emberek bizalmának visszanyerésére, ha vezetőink még csak komolyan se vesznek egy ilyen társadalmi visszajelzést, akkor ugyan mit akarunk mi ebben a világban?!?!?!

Bizalom nélkül a kutya se fogja komolyan venni az üzenetünket, hiába életbevágó, életet mentő, hiába a világ legfontosabb üzenete!

A fogyasztói kultúra ellen való tiltakozásnak létezik egy nagyon érdekes fajtája egyes nyugati országokban – a shopdropping. Ez azt jelenti, hogy az aktivisták bizonyos dolgokat helyeznek el nagyobb áruházak termékei között a polcon, amelyek valamiféle üzenetet hordoznak. Ezeket a termékeket általában a meglepett “megtaláló” vásárlók haza is vihetik.

Az Egyesült Államokban egyre népszerűbb ez az “ideológiai szórakozás”, amely egyáltalán nem valamiféle most szárnyra kapott hóbort. Az első komolyabb összehangolt odalopásos akciót a Barbie Felszabadítási Csoport hajtotta végre még 1989-ben a gyerekjátékok által sújkolt szexizmus elleni tiltakozásul. (Megbabrálták a beszélő Barbie-kat :-)

A leghíresebb akciót az utóbbi időben a kaliforniai Packard Jennings hajtotta végre, miután hónapokon át dolgozott egy Anarchista G. I. Joe játék katona megalkotásán. Azóta San Franciscóban több játékboltban felbukkantak a figurák, amelyek éppen úgy néznek ki, mint az eredeti játékok. A becsomagolt bábuhoz kiegészítők is járnak: egy gázmaszk és két Molotov-koktél. Az akció célja a vásárlók ráébresztése a fogyasztói társadalom hibáira.

Az origo megkérdezte a Tesco és az Auchan áruházláncolat minderről, illetve egy vezető marketingcégnél is érdeklődött, de eddig hazánkban nem történt ilyen akció.

És amin elgondolkodtam:

ez talán szélsőséges, de mindenképpen meglepő eszköz az a figyelemfelkeltésre. Túl nagy az információs és médiazaj körülöttünk, a mai ember egyre nehezebben vesz észre bármit is. Mi lenne, ha elkezdenénk evangéliumi ajándékokat odalopni az áruházak polcaira, hogy felhívjuk az emberek figyelmét: nem csak a boltokban kapható fogyasztási cikkeket kell gyűjtögetniük, hanem vannak az ételnél, italnál, ruházatnál magasabb rendű, értékesebb “javak” is, amelyeken még csak vonalkód sincsen.

Nem is tudom, mit kellene odalopni, azt nem gondolom, hogy kis Bibliákat – bár lehetne akár ezzel is próbálkozni. Cd-t, DVD-t, evangélizációs kockát, Jézus-bábut, valami érdekes, hasznos, jópofa, meglepő dolgot, amelynek van valamiféle evangéliumi üzenete is. Termékeket nem címkéznék át, mert az szerintem más emberek megtévesztése, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem bűncselekmény – szóval megharagítani nem kéne senkit. De az embereknek okozhatnánk némi meglepetést olyan kis ajándékokkal, amiket otthagyunk nekik, hadd találják meg. Ha elviszik, ez a kis odalopós akciónk talán még eszközzé is lehet Isten kezében, hogy megszólítson embereket.

Hm…, változó idők, változó módszerek. ideje alkalmazkodni :-) A traktátus már biztosan nem nyerő. Próbálkozzunk akkor másképp. De mit is lopjunk oda az embereknek…?

Tegyünk kis papír cetlit a kenyerekre a vonalkód mellé, amin az áll: “Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”

Ez jónak tűnik…

Csak a múlt század traktátusait ne rakosgassuk ki sehova…

A halászattól a Facebook-ig

Sok keresztény kérdezi manapság, hogy a techno-szaki kultúránk fiatal huszonéveseit vajon miért nem érdekli annyira a gyülekezet, mint a nagyszüleiket. Ezek a keresztények azon siránkoznak, hogy sem Billy Graham, sem Bill Hybels, de még Bill Clinton sem tudta lekötni a fiatalok tizedmásodpercekre osztott figyelmét. Nyilvánvalóan senki nem mondta nekik tíz évvel ezelőtt, hogy „tessék, ilyenek a szexuális botrányok”. Úgyhogy miután bevonták üres modernkori hálóikat, amelyekről már látszik, hogy nem fogják ki velük a posztmodern halakat, a keresztények, a történelemben oly gyakran (és bölcsen) alkalmazott lépésükkel visszavonulnak a közmondásos strand-törölközőikhez, amelyek a tengerparton vártak rájuk. (Csak mellékesen, az igazi „közmondásos törölközők” megtalálhatók a helyi online keresztény könyvesboltodban. Csak véletlen egybeesés, hogy a szerzőére az van hímezve, hogy „Még egy kis álom, még egy kis szunnyadás, még egy kis kéz-összefonás, hogy pihenjek” [Példabeszédek 6:10].)

Mielőtt mi, keresztények feladtuk volna az emberhalászatot a napozás kedvéért, szerencsére eszünkbe jutott Jézus feltámadás utáni ügyes halfogása. Bölcsen úgy döntöttünk, hogy jobban tesszük, ha mégis kivetjük a hálóinkat a hajó másik oldalára, az utolsó leheletünkkel megtett erőfeszítéseinkben reménykedve, hogy így kifoghatjuk a technológia mellékfolyóiból beúszó fiatalokat, akik ügyesen elkerülték a keresztény halászhálókat az emberalkotta modernista tavakon. És ahogy Jézus ígérte a tanítványainak, a keresztényeknek ma bőséges halfogásuk van Mark Zuckerberg Facebook-ján. Valamint, a tanítványokhoz hasonlóan mi sem tudjuk, mit kezdjünk egy akkora kiber-fogással, ami már-már felborítja a keresztény hajót.

Ma viszont azzal a problémával szembesülnek a keresztények, hogy ebben a korban könnyebben fogunk ki olyan reklámcégeket, amelyek illegális adatgyűjtést végeznek, és kevésbé találunk igazi halászokat, akik az igazi halfogást növelik. Emiatt abban sem vagyunk biztosak, van-e elég erőnk behúzni a „Hálót” (azaz a „Netet”) a hajónkba. tehát mi változott az első század óta? Nem sok változás látszik azon kívül, hogy megjelent az áldott templomi orgona, mint az egyetlen dicsőítő hangszer, a Demokrata párt által lekicsinylő szóvá formált „keresztény” megnevezés, valamint az, hogy felvittünk egy embert a holdra. Bár ez utóbbi állítás az emberről a holdon, megkérdőjelezhető hitelességű. Mindazáltal Jézus Nagy Missziós parancsa, miszerint „Menjetek el e széles világhálóra, és tegyetek kibertanítvánnyá minden felhasználót, Facebook-olva őket úgy, hogy ’üdv JK-tól’!” (Máté 28:19-20 TNIV [Tökjó Neo-Internet Változat]), egyértelműen kiállta az idő próbáját.  Nem kellene minket is irányítania a Mesternek ez az alapelve, hogy „Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől” (János 21:6)? Habár, a mai posztmodern világunkban kissé óvatosabban kellene megválogatnunk, mikor fogadjuk el Jézus tanácsát. Gondolj bele: a tanítványoknak még talán hasznos is volt kiráncigálni egy csomó izgő-mozgó halat, de az iPhone és az emoticonok világában nem nagyon van szükségünk ezekre a bosszantó állatokra. Ráadásul bele is gabalyodtunk a dolgokba, és már azon tűnődünk, miért nem tudjuk behúzni a hálót a hajó fedélzetére, és hogy miért van az, hogy a legjobb szándékaink ellenére is léket kapott a gondosan felépített szerkezetünk.

Emberhalászok?

Képzeld el, hogy a tó mellett vagy a nyár közepén, egy forró nyári délutánon lazsálva három barátoddal és egy láda jeges üdítővel. Hirtelen az ismerős rántást érzed a horgászzsinóron, és izgalmadban még a drága üdítőt is a tóba ejted, de azzal biztatod magad, hogy semmi baj, a zsinór másik végén van valami! A sötét körvonalak egyre közelebb kerülnek a víz felszínéhez, az egyik srác már készíti is a hálót, de hirtelen megrémülve visszahőköl! Elereszted a zsinórt (úgyhogy oda a kapás), és a hajó oldala mellett lenézve meglátod, hogy nem is harcsát fogtál, hanem egy hullát – a fülénél fogva!

Amellett, hogy a pecázóhely környékén való búvárkodás veszélyeire hívja fel a figyelmet, azt is megláthatjuk ebből a történetből, mennyire nem vicces dolog embereket halászni. A délután hátralevő részében a parton töltitek (a törölköző kényelme nélkül) vallomást tesztek a helyszínelőknek, miközben a katonai célra igénybe vett hajótok a tengert járja, további holttesteket keresve. Jézus valami ilyesmire gondolt? A mai felfogásunk szerint embereket halászni nagyobb gondot jelent, mint amennyire az megéri. Úgyhogy kitűnő teológus hallgatóként mi, keresztények, feladtuk az ősi hálós-ötletet, és egy tipikus filmjelenetet képzeltünk el, csőre töltve a Krisztustól kapott fegyvereinket és összevissza lövöldözünk a vízbe, azt remélve, hogy a halak megkönnyítik a dolgunkat, és lesznek szívesek csatlakozni hozzánk a hajóban. Sajnos rosszabbul tanulunk a filmekből, mint amennyire halászni tudunk. Ha jobban odafigyelnénk, hogy azok a fickók, akik pecabot helyett puskát használnak tipikusan a rosszfiú szerepét kapják, és általában nem barátságosak a filmekben.

Barát-kérés

Talán nem a szerző az egyetlen, aki fél az emberhalászattól, miután elképzelte, hogy Horatio Caine-nel és a helyszínelőkkel kell töltenie a délutánt. Talán a kollektív rémálomra való keresztényi képességünk adhat magyarázatot az emberhalászat csődjére. A másik lehetőség az, hogy a kultúránkat sokkal érdekesebbnek találtuk, mint Krisztust – mert miközben az ifjúság online kereste a konvertálható intelligens életet, megtalálta az online pókert, az éjszakai adásokat és a Facebook-ot, és azóta is ezzel foglalkoznak. És aztán kellő arroganciával csodálkozunk azon, hogy miért hagyják el a gyülekezetet a fiatalok, amikor az adakozó kosárba nem lehet póker zsetont bedobni, és még a legjobb lelkipásztor sem közelíti meg David Letterman szellemes egysorosait. De nem is reagálhatnánk jobban ezekre, mint úgy, ha vágyakozva visszatekintünk azokra a régi szép időkre, amikor még készpénzzel játszottunk (és fizettünk), Letterman pedig még csak bemondó volt?

Becsületére váljon néhány kereszténynek, hogy bár észrevették, hogy nem nekik kedvez a lapjárás, de mégsem adták fel, hanem inkább emelték a tétet. Mivel nem szívesen fogadták a késő esti komédiásokat a gyülekezetben, ezért kibérelték a szemközti tévéstúdiót, elkezdtek bekopogtatni az emberekhez Jézus nevében, és isteni kártérítést ígértek minden felelőtlenül összeszedett szerencsejátékos veszteségre – na ez már aztán szórakoztatóipar! Ma már azt is megteheted, hogy Peter Popoff lelkipásztor online imádkozik az üres pénztárcádért, vagy megkérheted Benny Hinnt, hogy „lökjön hátra” Jézus nevében.

A konzervatívabb keresztény ünneprontók – azok, akik nem voltunk annyira felkészülve, hogy leszámoljunk Jézussal – elkerültük a színházakat és a stúdiókat, és sajátos módon öltöztük fel a hitet. Mivel nem egyeztünk meg egységes reakcióban, ezért némelyikünk e-szundításba kezdett, egy társadalomellenes Jézussal, és arra vártunk, hogy majd elvonulnak a tévé-evangelizációs és technológiai viharok. Mások tágra nyílt szemekkel bámultunk a ragyogó új lehetőségekre, egy idilli ablakon át, és arra kértük Jézus Mikulás Krisztust, hogy tegyen egy kis virtuális ajándékot a virtuális karácsonyfánk alá, újonnan elkészült Facebook profilunkon (valahova a „Napi igevers” alkalmazás mellé, amit hűségesen hozzátettünk a saját fiókunkhoz). Megint mások közülünk úgy döntöttünk, felvesszük a harcot Lettermannal és a Facebookal, vérben forgó szemekkel, és Hadjáratos Jézussal az oldalunkon.

Mégis a világnézetünk az (bármennyire torzult is), amitől mások vagyunk a világhálón: még a világi médiaóriás, az MSNBC is elismeri, hogy „az Internettől begolyóznak az emberek”. Helen A:S: Popkins írónő számtalan webszörfözővel együtt csodálkozik azon, hogy „miért van az, hogy munkahellyel, családdal és társadalmi ranggal rendelkező emberek miért használják az Internetet arra, hogy itt vezessék le az energiájukat gyűlölettel teli szavak begépelésével, ráadásul ilyen lelkesen?” (“Watch Out. The Internet Will Cut You.”). Ezeknek a keresztényeknek a védelmében hadd mondjam el, hogy sokkal biztonságosabb egy avatarnak behúzni egyet, mint egy valódi élő embernek. A legrosszabb, amit visszakaphatsz, az hogy virtuálisan kidobnak az ablakon. Mint hűséges keresztények, megmaradtunk az online, panaszkodás, kritizálás és oda-vissza viták szintjén. A népszerű Christianity Today evangéliumi magazin azon siránkozik, hogy „az amerikai közvélemény az evangéliumi keresztényekről ritkán volt ennél torzabb”, valamint hogy „a média fáradhatatlan rámutatása az ellentmondásokra megnehezíti a hamis benyomások ellensúlyozását” (“Media In Motion”). Persze ezek a véleményalkotások nem a mi hibánkból származnak. Letértünk az utunkról, hogy beszálljunk a dühöngés-áradatba, hogy ne kerüljünk szembe a Facebook-al. Hogy utálhatnak minket, amikor ugyan olyanoknak bizonyultunk a virtuális közösségben, mint a pogányok, akiket persze mi szeretünk ostorozni a blogjainkon?

Miután azzal zaklatjuk a mai fiatal keresztényeket, hogy nem ismerik Szent Ferencet vagy Lojolai Ignácot, a neo-ludditaként elhíresült Richard G. Malloy a “Religious Life in the Age of Facebook” (Vallási élet a Facebook-Korszakban) című cikkében azt fájlalja, hogy „a mai ifjúság jobban ismeri Harry-t és Hermione-t, mint Jézust, Máriát és Józsefet”. És igaza van. Te, az olvasó, meg sem kérdezed, mi a másik neve Harry-nek és Herione-nek (Potter és Granger), bár becsületedre váljon, hogy Jézusét sem kérdezed meg (ami egyébként nem „H. Krisztus”). Véletlenségből szinte minden online lexikon rokon értelműnek találja a „Bibliatudóst” és a „neo-ludditát”. Ha Mr. Malloy tudta volna ezt, akkor Mark Zuckerberget is felvette volna a H-listájára, elismerve, hogy bár senki nem tudja, hogy néz ki, mindenki a Facebook atyjaként ismeri M.Z.-t, annak a Facebook-nak, ami a társadalmi-hálózatépítő evangéliumi mozgalom előhírnöke, ami jelenleg végigsöpör az országon, sokkal nagyobb sebességgel, mint hasonló nevű (de kevésbé reklámozott) testvére, a társadalmi evangéliumi mozgalom.

Ma az a jó hír, hogy már elég régóta – 2004 óta – a Facebook olyan hétköznapi része lett főiskolások közötti társasági embereknek, a túlzottan készséges középiskolás tiniknek és végül még a „bárcsak újra fiatalok lennénk” szülőknek, mint a hal és a kenyér a Jézussal társalgó halászembereknek. De akkor miért tartott olyan sokáig, hogy a keresztények megkapják azt az isteni hangüzenetet, mely szerint az, hogy elárasztják a Tube-ot és a Netet keresztény propagandával, még nem fogja behozni az embereket? Miközben egyes konzervatívok hajlamosak Benny-t és Peter lelkészt vádolni azzal, hogy hangüzenetüket rejtve tartják meghatározhatatlan isteni PIN kódjukkal, sokunk szomorúan nézünk az asztalra kitett desktop Jézusunkra, és nem értjük, miért felejtette el megemlíteni ezt. Az „Ez bonyolult” kapcsolati állapot a keresztények és az Internet között még Leonardo De Chirico média-nagykutyát is megzavarta. Sajnos a híresebb Leonardo túlságosan elfoglalt volt a Convert Me if You Can (Téríts meg ha tudsz) kommentjének a filmezésével, de támogatta De Chirico-t, aki az „Ethics and the Internet, Starting from Theology” („Az etika és az internet, a teológiával kezdve”) című cikkében arra figyelmeztet, hogy „kockán forog a keresztény hit az irányú képessége, hogy értelmesen és pozitívon kommunikáljon a kultúrával”. Bár amióta az internettel való kommunikálás titáni (angolul „titanic” – a ford.) feladata a keresztényekre jutott, sok keresztény online próbálkozás és önjelölt premier társadalmi hálóépítés az elé a döntés állít bennünket, hogy vagy elsüllyedünk, vagy úszunk.

A Facebook bukása

A Facebook jelenleg több ezer olyan csoporttal büszkélkedik, amely akadémiai, politikai vagy szociálisan érzékeny oldalról védelmezi a keresztény hitet. Talán a legérzelmesebb kérés a hittel kapcsolatban a képzeletbeli 4000 tagú csoport részéről érkezett: „Ha a facebook nem törli a csoportot (le a kereszténységgel) akkor le a facebook-kal!” [sic!] amely egyébként Vallásos Szervezetként van azonosítva. Mivel tele van borzalmas nyelvtani, helyesírási és mondatalkotási hibákkal, ezért ez a csoport végtelen élményt nyújt a keresztény apologetikában (bocsánatkérés nélkül). Szorosan mögötte a második helyen „A keresztény srácok azért fickósabbak, mert …” csoport jön, messze lemaradva a harmadik pedig a „10 millió tini Krisztusért (MINDEN keresztény tini a Facebookon)”, de csak azért van ennyire lemaradva, mert meglepő módon még több mint 9,9 millió tag hiányzik a célkitűzésük eléréséhez.

Mindazáltal meglepő, hogy még így sincs a keresztényeknek jobb online sajtójuk, hogy olyan sokat beszéltek arról, hogy visszakerül az „e-„ az evangelizálás szava elé. Könnyű elképzelni, hogy ha más nem is de, az olyan csoportok mint például az “AMERICAN BY BIRTH…CHRISTIAN BY CHOICE” („Amerikai vagyok, mert itt születtem … Keresztény vagyok, mert így döntöttem”) a keresztény patrióta iskolákat egy az egyben behoznák. Viszont mivel sem az iskolák, sem a társadalmi csoportok nem kérnek a keresztényekből a Facebook-on, talán itt az ideje, hogy a mai kiber-keresztények eldöntsék végre, hová is megyünk, mit is akarunk.

Beléptünk a „banda háborúkba”

Ha tényleg szeretnénk valami mást a kibervilágban és a Facebook-on, akkor a keresztényeknek meg kellene találni az egyensúlyt az újszülött (megkeresztelt) csecsemők képeinek felrakása és az ateista barátaik halálra rémítése között. Persze most csak vicceltem. (Neked nincsenek ateista barátaid.) Nazzareno Ulfo, aki egy könyvszerző és az ő szülővárosa is Názáret, úgy mint Jézusnak, arra figyelmeztet a The Challenge of Cyberculture (A kiberkultúra kihívása) című könyvében, hogy bár „a kiberkultúra elleni minden ellenséges megnyilvánulás helytelen és nem praktikus, mégis olyan kihívás elé állít minket [a kiberkultúra] mint Góliát tette Saul király napjaiban”. Fogjátok az iPhone-okat! Vajon minden názáreti ennyire ellene van a technológiának, és ennyire fél a haladástól az Ószövetséggel a kezében? Miközben talán az olvasó azon tűnődik, vajon mikor és hogyan szelte át az Atlanti óceánt (újra) az Amis bárka, és hogyan találta meg az útját Názáretbe, az érvelés kedvéért tegyünk úgy, mintha a Jézus-Ulfo tandemnek lenne valami létjogosultsága. Ha a Facebook tényleg egy technológiai keresztény-gyilkos, akkor a keresztényeknek óriási problémájuknak kellene lennie ezzel a virtuális Góliáttal, ami nem is hat sing magas, hanem világméretű.

Hogyan jelenthet ilyen veszélyt a Facebook, ami csupán azt mondja magáról, hogy „segít kapcsolatot tartani ismerőseiddel”? Persze, nem úgy tervezték, hogy e-köveket és F-bombákat dobáljanak rajta keresztül. Szerencsére, miután két órán át keresgéltem és megittam két kávét, örömmel állapítottam meg, hogy csupán a Facebook-os keresztények viselkednek ilyen tiszteletlen módon, a korában már említett „le-vele” csoport részéről és persze a pogányok, akik az egész harcot kezdték a „Le a kereszténységgel” csoportjukkal. De ki tudná megmondani a Facebook igazi célját? Szerény kezdetéből láthatóan a Facebook, a világhoz hasonlóan, jónak lett alkotva, de megcsalattatott a kígyószerű közvélemény és világuralmi vágyak által, és immár az alkotója ellen lázad. Sőt mi több, a világmindenséghez hasonlóan, a Facebook virtuálisan vagy metaforikusan beintett a megalkotójának. Azoknak írom, akiket jobban érdekel a téma, hogy a Facebook bukása 2005 szeptemberre datálható, amikor a szolgáltatást elérhetővé tették a középiskolás diákoknak is.

Názáreti barátunk szerint, nem az a keresztények legnagyobb problémája, hogy a Facebook tele van gyerekekkel, hanem az, hogy mi is benne vagyunk az egész virtuális rebellióban, ahelyett, hogy beiratkoztunk volna az értelmező táncórákra, megtanulva azokat a lépéseket, amivel el lehet kerülni a rettenetes óriást. Ha nem hagytuk volna, hogy megfélemlítsen minket Mark „Góliát” Zuckerberg kihívása, hanem a nyolcvanas évek ritmusára roptuk volna inkább, akkor nem lenne az a kényszerérzetünk, hogy lecseréljük dicsőségünket (ang.: „halo”) a Halo 3-ra (lövöldözős video-játék), vagy hogy virtuális pogányok virtuális vérét ontsuk, így védve virtuálisan félreértett hitünket. Lehet, hogy a „nyolcvanas évek ritmusa” az elektronikus popzenéről ismert nyolcvanas éveket juttatja az olvasók eszébe, de itt most az első század nyolcvanas éveire utalok, ahol Patmoszi „Ritmus” János megszégyenítette Domitianus „Sárkány” császárt azzal a számmal, hogy „Ilyen a világ vége”. Ennek ellenére néhány szerencsétlenül járt ember hallgatott csak a názáreti barátunk figyelmeztetésére, a többiek pedig ledobták dávidi parittyájukat, szentkézi-gránátjaikat és bandaháborús késeiket, hogy így menjenek át a frontvonalon – de nem azért hogy harcoljanak az óriás ellen, hanem hogy megszerezzék a híres ember emailcímét, hogy barátkérőt küldhessünk neki, vagy meghívassuk magunkat a Facebook-os bandájába.

Hírek Feed

Úgyhogy talán az a mi kiberproblémánk, hogy a keresztények azt hitték, csak úgy mint a világ többi része is, hogy elbújhatunk a képernyő mögé, a profilok és a műanyag, festett kibernetikus Jézusképek mögé, és azt gondolhatunk, mondhatunk és csinálhatunk, amit csak akarunk, akinek csak szeretnénk (vagy gyűlölnénk), mert hát „úgysem olyan mintha igazi lenne”. Azt gondoltuk, hogy azok a profilképeink, amin homályos szemű Názáreti Jézus van kitárt karokkal, pirospozsgás Jézus Mikulás Krisztus egy nagy kosár ajándékkal, vagy akár Orlando Bloom Hadjáratos Jézus oltalmazza „A menny királyságát”, majd elég sokáig elvonják az olvasók figyelmét a szeretetteljesnek nem mondható irományokról, amik az üzenőfalunkon olvashatók. Igaz, hogy a keresztények is rájöttek, hogy a képek ezer szóval is felérnek (és azok sem mind kedvesek), a képek után következő szavak sokkal egyértelműbben beszélnek. És még mindig azon csodálkozunk, hogy lettünk olyanná, mint a kibervilág – vagy éppen visszataszító a számára.

Mint a Facebook világának hátramaradó része is, úgy tűnik a keresztények is hitetlenkedve kezdenek rájönni, hogy ami online történik, az nem marad ott. A virtuális Facebook közösség egy nagyon is valóságos hatóerő, ami azoknak a szemléletét és viselkedését formálja, akik miután eljönnek otthonról a Facebook mellől, a képernyőn olvasottakat kivetítik azokra, akiket az utcán látnak. És mint minden nyilvános dolognál, itt is sajnos a huligán, nagyszájú ünneprontók hívják fel magukra a figyelmet, és rombolják le a pozitív elképzeléseket rólunk, a többiekről – különösen azokról, akik csendesen végzik az ilyen jó munkákat.

Státusz frissítés

Ami a Facebook-ot illeti, nekünk keresztényeknek el kell fogadnunk azt a kibervalóságot, hogy az antiszociális Názáreti Jézus abból adódott, hogy megszűntünk azokért az emberekért élni, akiket ő szeretett. Jézus Mikulás Krisztus nem tud lejönni a kémény csövén, mert nem is létezik, és ha létezne is, nem e-ajándékokkal kényeztetne minket, mert akkor nem kapnánk meg azt az ajándékot, amit ő adott: önmagát. A Hadjáratos Jézust pedig évekkel azután találták ki, hogy itt élt a földön az Ember Fia, és ráadásul senkinek nincsenek emlékei arról, hogy ő csatával bevette volna Jeruzsálemet. Azt a Jézust fogják vonzónak találni a Facebook-osok, amelyik halakat fogott és a vízen járt. ha a keresztények ki mernek lépni a hajóikból – ha abbahagyjuk a halakra való lövöldözést, felébredünk názáreti álmunkból, felnézünk az autogramos könyvből, vagy lelassítjuk a királyságért való rohamot – ha felnézünk önmagunkból és kilépünk a vízre a Webmasterrel, az online és az offline világ még akár meg is tapasztalhatná azt, Aki szereti a halakat és az embereket, ahogy éppen feléjük lépdel, hogy találkozzon velük. Ha elég gyorsan cselekszünk, még akár a partra is kihúzhatjuk a kapást, mielőtt elsüllyed a hajónk.

Adrian De Lange – Catapult Magazine

A fordítás a kiadó engedélyével történt, és a cikk eredetileg a TONHAL Portálon jelent meg.

Szóval az én listám:

1. Szellemi gőg és a „világ(iak)” lenézése.

2. Intolerancia – főképpen a bűnös ember azonosítása a bűnével

3. Közöny – kifelé és befelé egyaránt. Misszióról szóló szöveg van, de igazából a saját “testvérem” sorsa sem érdekel

4. Elkülönülés – világtól is, egymástól is (felekezetesdi versengés)

5. Alkalmi elkötelezettség – vagyis a hívőkre nem lehet számítani

6. Vallásos klónok vagy zombik (uniformizmus) – szektás agymosás

7. Langyos kereszténység: középszerűség és unalmasság. Ez talán az éneklésen / dicsőítésen mérhető le leginkább…

8. A tradíciók rabszolgasága – rugalmatlanság. A szokás nagy úr – néha nagyobb Istennél is.

9. Hiteltelen, korrupt vezetők. Nem az a baj, ha valaki elbukik, hanem ha valaki “megengedi magának”, hogy bűnös legyen, miközben másokat könyörtelenül elítél

10. Önző felhalmozás, maguknak való gyűjtögetés (anyagiak, eszközök, tehetségek, épületek, stb.) Méghogy a keresztények az embertársaikat szolgálják?!

11. Keresztény szubkultúra.  A marslakók valószínűleg kultúraközelibbek és életszerűbbek lennének, mint sok keresztény vagy gyülekezet.

12. Kánaáni nyelv

13. Képmutatás

14. Bigottság és fanatizmus (vagyis az ész nélküli hit)

15. Vallásos őrjöngés (karizmániákusság, minden dolog elszellemiesítése)

Bizonyára van még más is. Lehet folytatni a sort… talán tényleg tanulunk belőle.

Legyünk őszinték: legtöbben töltünk le, láttunk már, és nézünk olyan filmeket, videókat, amelyekért nem fizetünk. Hallgatunk másolt vagy letöltött zenét. Van fénymásolt könyvünk. És igen, a jogalap minderre, hogy „saját célra mindez ingyenes”. Én sem vagyok kivétel – ez az igazság. Persze én is azt mondom, mint valószínűleg a legtöbben, hogy „nincs rá pénzem, ha megtehetném, megvenném…”. De én tényleg így is gondolom. Amikor filmklubozni kezdtem, akkor eldöntöttem, hogy minden filmet, amivel szolgálok, megvásárolok. Szó szerint több százezer forint értékű DVD gyűjteményem van – bedobozolva. Egyszer-kétszer használtam őket amikor evangélizáltunk – mert így volt törvényes, és így volt nyugodt a lelkiismeretem. Legalább a szolgálatomat ne lopott anyagokból építsem. Így gondolkodtam. Ma már elő sem veszem ezeket a DVD-ket, csak rakosgatom erre-arra, mára „holt” befektetéssé lett, mert mostanában nem filmklubozok. De nem bánom, így gondoltam helyesnek. Egyszer talán újra szükség lesz rájuk, akkor jó lesz, hogy legálisan csinálhatjuk. Több ezer kötetnyi könyvem van. Mert ebbe fektettem a pénzemet. És fizettem már szoftverekért, tréninganyagokért, amiket akár le is tölthettem volna torrent oldalakról. Persze nem vagyok szent (sem milliomos) – nem mindegyikért! Még mindig használok olyanokat, amiket nem tudtam megvenni. De a szívem mélyén úgy érzem, ez nem helyes. Nem kell ehhez kereszténynek sem lennem. És álmodok arról, hogy szépen sorban mindent ki tudok majd fizetni és legálisan meg tudok vásárolni, amire szükségem van, és nem lesznek „lopott” dolgaim. Mert én úgy látom, semmi nincs ingyen. Valakinek legalábbis mindig és mindenért fizetni kell. Még az evangélium sem ingyenes – legfeljebb a mi számunkra. Krisztusnak és az Atyának nagyon-nagyon sokba került. Így működik az élet. Legalábbis én így hiszem.

Aztán nemrég én is rátaláltam a neten a legnagyobb keresztlény filmletöltő adatbázisra – mármint kis hazánkban. Rengeteg ismerősöm használja, saját célra is, de gyülekezeti szolgálatra is. Ismerek torrent oldalakat, töltöttem le már én is filmeket – ez még nem lepett meg. De találtam itt egy számomra döbbenetes „teológiai” érvelést is a copyrightról, a keresztény szellemi termékek jogairól és áráról. Megmondom őszintén, levegőt sem kaptam, amikor elolvastam. Azért, mert bár nem tudok maradéktalanul helyesen cselekedni ebben a témában, de a szívem mélyén szégyellem emiatt magam, és ahogy mondtam, helytelennek tartom – és ez az érvelés pontosan az ellenkezőjéről szólt. Sőt!

Szeretném vita tárgyává tenni ezt az érvelést, amihez hasonlót már másutt és mástól is halottam – mivel én magam is érintett vagyok ebben a témában. Nem csak abban az értelemben, ahogy eddig írtam róla – hanem a másik oldalról is. Mint kiadó, író, szerző, tanító, mint keresztény „szellemi munkás”.

De mindenekelőtt íme, az érvelés – szó szerint bemásolom ide:

„…Mivel a művészet jelenleg ilyen hatalmas arányokban termeli ki magát, előállt egy új probléma a szerzői jogszabályozás (copyright) terén. A felhasználók meg szeretnék szüntetni de a kiadók, akik ebből hatalmas vagyonokra tesznek szert, ellenállnak, körömszakadtáig. És sajnos ez keresztény vonalon sem különbözik a világitól. Polgári törvényekre hivatkozva keresztények is felteszik a copyright címkét a termékeikre és evvel lényegében kisajátítják maguknak azokat a termékeket amiket általában közpénzen hoztak létre (tized, adományok, gyűjtés) és sok esetben búsás haszonra tettek szert.

A copyright lényege az a bírósággal való fenyegetés. És mivel a Biblia nem engedi meg a keresztények közötti pert, főleg nem a világi bíróság előtt (más nincs), a copyright a kereszténységben elvesztette jelentőségét. A keresztény copyrightnak egyetlen fontos jelentősége a világiakkal szemben van.
Nem szabad engedni, hogy keresztény anyagok csak úgy megjelenjenek világi környezetben pl. mint gúny tárgyaként. A kereszténységen belül viszont nincs semmi jelentősége. Ezért harcolunk mi a szerzői jogszabályok részleges megszüntetéséért a kereszténységen belül (evangelizációs célokra).

Nézzünk egy példát: kiadok egy könyvet. Az emberek megveszik és akinek nincs rá annyi pénze, az átkopírozza. Ha ő megelégszik fotómásolatokkal, legyen az Úré a dicsőség. Ha kiadok egy CD-t, annak ára megtérül már 100 eladott példány után. Ha bele akarom kalkulálni a stúdióköltségeket és a zenészek fizetését is, akkor még további 200 cd-t kell eladnom és mindenki jól járt. Viszont vannak együttesek, akiknek a cd-jük tízezer számra fogy és a profit már túlnőtt minden elképzelésen. A kiadvány pedig ugyanúgy maradt 20 dolcsi, mint a kezdet kezdetén. Ezeket a spekulációkat, kufárkodásokat szeretnénk áttörni, mint Alapítvány. Megszüntetni a szerzői jogot (ez egy hamis kifejezés, a szerzői jogot már felvásárolták a kiadók, akik általában kis összeggel fizetik ki a zenészt, jó előre, és semmi beleszólása sincs a termékbe) evangelizációs felhasználásokra. Mert nem az ellen vagyunk hogy árulják az üzletekben (sőt ez csúcs, hogy ott is vannak), hanem az ellen vagyunk hogy egy hamis címkével lezárják a keresztények elől az utat arra hogy modern eszközökkel evangelizálhassanak. Ha egy normális gyűjteményt akarnál összeszedni keresztény zenékből és filmekből, több ezer dolcsira lenne szükséged. Ha a szabály szerint akarnál eljárni, akkor minden egyes alkalommal az eredetit kellene ajándékba adnod. Ezt még Jézus sem tenné és nem is tette. Hiszen amikor megsokszorosította a kenyereket és a halakat (az eredeti példányokat), hálát adott értük és átkopírozta őket (az eredetit beimádkozta Isten Királyságába és onnan ömlöttek az utánzatok, szinte végtelenül). Evvel elégítvén meg az éhes sokaságot.

A copyright az hasonlít egy folyóhoz ahol az emberek határozzák meg a folyómeder útját. Arra halad ahol már eleve sok a víz. Üszkös partok, szomjas népek általában mellőzve vannak. A gátak emberek által vannak építve, de maga a víz az Istené.

Egy igazi keresztény játékfilm az egy prófétikus látás arra a világra, amiben élünk. Hatalma van milliók szívét Isten felé fordítani. Hasonlít egy gyertyafényhez e sötét világban. Senki pedig, ha gyertyát gyújt, nem teszi rejtekbe, sem a véka alá, hanem a gyertyatartóba, hogy a kik bemennek, lássák a világosságot. Lk 11,33
Az evangélium fel lett árcédulázva, pedig meg lett parancsolva hogy ingyen adjátok (mert ingyen vettétek). Elmenvén pedig prédikáljatok, mondván: Elközelített a mennyeknek országa. Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok. Ne szerezzetek aranyat, se ezüstöt, se réz-pénzt a ti erszényetekbe, Se útitáskát, se két ruhát, se sarut, se pálczát; mert méltó a munkás az ő táplálékára. Máté 10:8

Egy keresztény kiadványt két részre lehet bontani: a fizikai részre, ami eladható, elajándékozható, sokszorosítható, visszavonható, változtatható stb., és a szellemi részre, ami elidegeníthetetlen, mert része egy olyan szellemi örökségnek, ami Isten Királyságában gyökerezik. A copyright-ot nem lehet ráhúzni mind a kettőre, mert ez másodikat ingyen kaptuk és parancsba van adva az ingyenes továbbadása. Ha végeznénk egy kis oknyomozást a kereszténység elerőtlenedésének okai körül, le kellene mennünk a gyökerekhez, egészen Isten bibliában említett ellenségéig, Sátánig. Isten akarata az, hogy visszatérjünk hozzá. Mivel tudná ezt Sátán megakadályozni? 1.) A megtérés útjába áll. 2.) Az újjászületés útjába áll. 3.) A ránk ruházott hatalmat veszi ki a kezünkből. 4.) Megbilincseli az evangéliumot (akár copyright-al) vagy annak hirdetését.

Evvel most nem azt akarjuk sugallni, hogy minden keresztény kiadvány, amit árulnak és védve van, a Sátán műve, távol legyen. De ha megnézzük, a nemzetközi keresztény filmipar immár legalább 40 éves múltra néz vissza, több száz filmet produkált, de ezeket a filmeket Magyarországon (és más szegényebb országokban) nem látta eddig még senki. És ez nem a véletlen műve! Ez egy tudatosan előkészített terv része volt eddig. Azok az országok lettek a körbe bevonva akik meg tudták fizetni a százezreket és milliókat (dollárban). A készítők annyira belemerültek az anyagi vonzalmakba, hogy nem foglalkoztak a filmek szellemi örökségét tartalmazó részeivel. Elkészítették a filmeket és azt látták hogy mindenhol árulva vannak. Arra már nem terjedt ki a figyelmük, hogy az esetek nagy részében tiszta nyereségre alapozott kiadók vették át az irányítást. Ezek a pénzéhes üzletemberek rettegést és félelmet oltottak be minden emberbe már a copyright puszta említésére, szerte az egész világon. Tolvajnak kiáltva ki azokat, akik megszegik az ő szabályaikat. És az, hogy világi szinten mit tesznek, az legyen az ő dolguk. De a keresztény szellemi örökségünket nem fogjuk átengedni ilyen indulatokkal telt emberkéknek (mert semmi közünk hozzájuk). Tehát a mi látásunk szerint ezeket a filmeket bármikor megmutathatod barátaidnak, megoszthatod velük, beszélhetsz, írhatsz róla.”

(A konkrét hivatkozást mégis inkább kitöröltem… Nem a konkrét szerző számít, hanem a szemlélet, ami máshol is megjelenik keresztények körében.)

Elgondolkodtam mindezen. Most a másik oldalról.

Szeretnénk kiadni egy nagy jelentőségű dokumentumfilmet. Két év után végre megkaptuk az amerikai kiadótól a jogengedélyeket, már csak a jogdíjat kell kifizetnünk. 1000 példányra kb. 500.000 Ft. Nyilván alapvetően ez a copyright összege illetve szerepe – legalábbis az eredeti kiadó felé. Ez számunkra rengeteg pénz (egyelőre még nincs is meg).

Nekünk a filmet le kell szinkronizálni (dokumentumfilmeknél hangalámondással, plusz a feliratozás). Ennek az összege- amatőr színészekkel, baráti stúdióárakon is – kb. 300.000 Ft. Legalábbis csak remélni tudom, hogy ennyiből megússzuk.

A harmadik tétel a kiadvány sokszorosítása. 1000 példányban tokkal-vonóval együtt ez megint kb. 400.000 Ft.

Tehát eddig 1,200.000 Ft-nál tartunk költségek terén – és ebben nekünk, mint kiadónak egyelőre egyetlen forint hasznunk sincsen.

Mennyiért vásárolnák meg a DVD-t a keresztények? (Most feltételezzük, hogy valóban megvásárolják, és nem másolják.) Azt gondolom, maximum 3000 Ft-ért lehetne eladni. Ez bruttó ár – vagyis ebből rögtön le kell vonni az áfa összegét – tehát ez nettó 2400 Ft. A keresztény könyvesboltok és terjesztők 30-40%-os árréssel dolgoznak – számoljunk most csak 30%-kal. Vagyis a kiadói ár 1680 Ft.

Ahhoz, hogy mint kiadó, ne bukjunk bele anyagilag a kiadásba, a kiadott 1000 példányból 715 db DVD-t el kell tudni adni! És ekkor még nincs semennyi hasznunk – vagyis ingyen dolgoztunk. Kockáztattunk és befektettünk több mint egymillió forintot, ami fél évig nem hoz semmiféle hasznot. Utána pedig – „szálljunk el” egy pillanatra, és feltételezzük, hogy eladjuk az összes (!) kiadott példányt, lesz 136.800 Ft nyereségünk. Amiből adót és járulékokat fizetünk, így talán megmarad a fele. 70.000 Ft. Ennyit nyerünk. Rengeteg munkával, számunkra óriási befektetéssel és kockázattal – ha szó szerint az összes kiadott DVD-nket meg is vásárolják.

Ekkor példányszám eladása legalább hat hónapot jelent. Hiszünk a kiadványban, tehát feltételezzük, hogy fél év alatt el tudjuk adni a lemezek nagyobb részét. Persze ha tévedtünk, ha nem kell, ha inkább másolják, akkor buktunk. Ezzel talán bukik a cégünk, oda az egzisztenciánk, munkanélküliek leszünk, stb. stb. Persze, ezek szélsőséges következmények, de akár lehetségessé is válhatnak. És akkor nincs több kiadvány, nincs több lehetőség a szolgálatra, a munkára – sőt, azért, mert adni akartunk valamit a magyar kereszténységnek, lehetséges, hogy tönkremegy az életünk, a vállalkozásunk, a jövőnk.

És most elgondolkodhatnék azon, hogy megéri-e nekem mindez?! Főleg akkor, ha a keresztényekre nem vonatkoznak a törvények, ha még „teológiájuk” is van arra, hogy fizetni valamiért majdhogynem bűn! Mert nem az a baj, hogy lesznek, akik lemásolják, mert valóban nem tudják kifizetni. Hanem az, hogy aki ki tudná, az SEM AKARJA! Mindig lesznek olyanok, akik valóságosan nem tudják kifizetni a DVD-t, a könyvet, a képzést – vagy akármi mást. Nem róluk van szó. Hanem azokról, akik megtehetnék – akik ennél sokkal többet költenek sokkal haszontalanabb és értéktelenebb dolgokra – de erre nem akarnak költeni. Mert ami keresztény, annak nincs pénzbeli értéke számukra. Vagy csak mert ilyen a „teológiai” meggyőződésük.

Méltó a munkás a maga bérére…?! Egyáltalán?!

Sokszor ütköztem már bele ilyesmibe a munkám, szolgálataim során. Miért kell fizetni a Tonhal Portál használatáért?! Bár a prédikációk ingyenesek. De a misszió, a gyülekezetépítés közügy! Miért kérünk pénzt…?! Sokaknak leírtam, hogy nem a prédikációt vagy az evangéliumot áruljuk. Azok ingyenesek. Viszont emberek főállásban, munka mellett programoznak, fordítanak, adatbázist töltenek… A Tonhalban szó szerint évek munkája van! Volt olyan hónap, amikor a munkatársainknak a napi 6-8-10 órás munkájáért 3-500.000 Ft-ot is ki kellett fizetnünk. Mert meg kell élniük, számlákat kell fizetniük, enniük kell és a családjukról gondolkodniuk. Lehet csinálni ilyesmit szolgálatból – de 10.000 prédikációt feldolgozni, 800 tanulmányt lefordítani (ez több mint 10.000 A4-es oldal !!!) már nem lehet. Vagyis ha valaki vállalja, akkor máris küldöm a következő 10.000 oldalt! – Azt pedig már csak zárójelben kellene megjegyeznem, hogy sajnos a Tonhal bővítése le is állt, pont azért, mert a 2000 felhasználója közül alig 30-an járultak hozzá a fenntartásához és működtetéséhez havi 1100 Ft-tal.

A keresztények szeretnék, ha minden ingyen lenne. Persze, tényleg jó lenne. De akkor mi lesz azokkal, akik mindezt „előállítják”?! Nekem van olyan tanulmányom, amelynek az összeállítása és megírása kb. 120 munkaórát vett igénybe! Ha dolgozok napi 8 órát egy munkahelyen, hazamegyek fáradtan, foglalkozok a családommal, akkor ez a tanulmány soha nem készül el! Vagy legalábbis fél évet vesz igénybe! De a bibliaiskolai anyagunkban 70 ilyen tanítás van.

Tréningeket szervezünk. Fizetni „kell” értük. Miért? Mert a tréning anyagának összeállításában rengeteg munka van. 100-200 munkaóra. A vendégelőadóknak honoráriumot „illik” fizetni. Az utazáshoz benzin kell, sajnos hiába vagyok keresztény, nem tankolhatok ingyen egyetlen kútnál sem. A teremköltséget ki kell fizetni. Mert ott áramot fogyasztunk, azt takarítani kell – és annak is költségei vannak. Szükséges a tréningre laptop, projektor, videókamera – ezek sincsenek ingyen. Jegyzetek, frissítők, stb. stb. Nem sorolom.

Ha minden ingyen lenne, ha nem kötelező fizetni, ha a keresztények fel vannak mentve ez alól, akkor valószínűleg nem jelennének meg könyvek, zenei anyagok, filmek – mert ezek előállítási költsége nem térül meg az első 100, de még a 300 példánynál sem!!! És így természetesen nem lenne mit lemásolni ingyen!!! Mert akkor nem lenne idő felkészülni, anyagokat írni, tartalmas szellemi munkát végezni. Nem építenénk adatbázisokat sem, és legfeljebb ingyenes, g-portálos honlapja lenne minden gyülekezetnek, amelyik nem olyan „szerencsés”, hogy van a tagjai között webprogramozó.

Jézus vajon tényleg az ingyen-világot hirdette? Vajon valóban azt jelenti a „kereszténység”, hogy minden ingyen van?! Hogy a keresztény ember munkája nem ér semmit?! Hogy nincs joga a bérhez azért, mert olyan munkát végez, amiből a keresztény testvérei gazdagodnak?!

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nyerészkedjünk a hitünkből. Hogy a vallás csak egy biznisz, amiből jól meg lehet élni munka nélkül is. Nyilván vannak ilyenek is. De nem gondolom, hogy ez lenne az átlag. Főképpen nem Magyarországon. Ha a magam példáját nézem, bizony sokszor napi 10 órát is dolgozom, és még távol vagyok attól, hogy legalább nullán legyek anyagilag. A “keresztény biznisz” eddig inkább veszteséges – nem hiszem, hogy ebből fogok bármikor is meggazdagodni. De persze nem is erről szól – ezért is szolgálat. Ez az életem, a szenvedélyem, az örömöm, az elhívásom. Csinálom, mert ez a dolgom. És bízok Istenben, aki eddig is megsegített, és a barátaimban, akik eddig is támogattak.

De ha tévedek, ha többen vannak azok, akik ugyanígy gondolkoznak, akiknek krisztusi joguk, hogy ne fizessenek semmiért, amihez az evangéliumnak köze van – akkor azt hiszem, mégsem adom ki a DVD-t, nem tartok tréningeket, nem csinálok honlapokat, inkább elmegyek pénzt keresni a „világba”, ahol megbecsülnek legalább annyira, hogy adnak fizetséget a munkámért, és megvárom, amíg ingyen lesz majd minden, amíg lesz lehetőségem befektetés, áldozat, hozzájárulás nélkül élvezni mások munkájának, befektetésének, áldozatának gyümölcseit.

Najó, ez vicc – persze, hogy nem csinálok ilyet. És hiszem, hogy az ilyen vélemények mellett is van értelme dolgozni, kockáztatni, befektetni abba, hogy az evangéliumnak (ami ingyen van) megfelelő, igényes, hatékony, kreatív, működő eszközöket és csatornákat hozzunk létre (ami soha nincs ingyen!).

Azt gondolom, a lényeg a felelősség és a kölcsönösség. Hogy nem használom ki a másikat – én a fogyasztó azt, aki dolgozik nekem és értem, hogy legyen mit „fogyasztanom”. A zenész,a  művész, az író, de akár a lelkész adja a tanulmányait, a munkáját, a tehetségét, az idejét, sokszor heti 40-60 órában, önmagát, néha a magánéletét is. Nekem pedig kellene érte fizetni 2000 Ft-ot. Vagy 5000-ret. De ez nem éri meg, ezért nem kell fizetni, ez lehet ingyen – inkább elmegyünk a McDonaldsban, és elköltjük ezt a pénzt hamburgerre, mert az nincs ingyen, azért tényleg fizetni kell.

A fenti érvelésben az áll: ezek a filmek nem jönnek be Magyarországra – és mintha ez valamiféle összeesküvés-elmélet eredménye lenne. Pedig lehet, hogy csak azért nem jönnek be, mert eszünk ágában sincs megfizetni az árát. Mert senkinek nem éri meg behozni és kiadni ezeket a filmeket, mert mi magyar keresztények, úgysem vennénk meg. Legalábbis annyian nem, amennyi fedezné a költségeket. Én (vagyis mi az APCSEL29-nél) rengeteg könyvet adnék ki, ha lenne rá pénzem, és tudnám, hogy meg is veszik őket. Mert megszakad a szívem azért a rengeteg értékes anyagért, ami angolul a keresztények rendelkezésére áll, amikre égető szükségünk lenne nekünk is a saját missziómunkánk építésében – de valakinek le kell fordítani, ki kell fizetni a jogdíjakat, a nyomdaköltségeket, a szállításokat, az adókat, amik könyvenként milliós nagyságrendű összegek. És ha nem lesz pénz erre, ha a keresztények nem adják a saját pénzüket erre, ha nem fektetne be pont ilyen „szent dolgokba” – akkor nem lesznek számukra elérhetők ezek a nagyszerű anyagok. Akkor mindannyian csak veszíteni fogunk!

Szóval, mit gondolsz erről?!

Kell-e fizetni azért, ami keresztény?! Vagy Jézus valóban azt tanítja, hogy minden ingyen van a keresztényeknek?!

Megkértem a fenti állásfoglalást publikáló alapítvány munkatársait, hogy válaszoljanak itt a blogon a cikkemre. Ugyanígy megkértem pár keresztény zenész, művész, üzletember barátomat is, hogy szóljanak hozzá, hogyan látják ők ezt a témát. De várom a Te véleményedet is!

Érdekes volt a szavazás menete – még ha nem is túl nagy szavazói létszámról van szó. (Gyorsan beszúrom: köszönöm minden vélemény-nyilvánítónak a részvételt!!!)

Eleinte folyamatosan nőtt az egyértelmű igen szavazatok száma, majd egy ponton szinte megállt, és a „nem egyértelmű” szavazatok végül is átvették a vezetést.

Szóval jelenleg, 34 szavazatnál egyelőre nem lehet egyértelmű igennel vagy nemmel szavazni erre a kérdésre.

Szeretném hívni azokat, akik szavaztak, hogy beszéljük meg az eredményt – illetve a válaszokat.

Vitanyitó és gondolatébresztő „pozícióból” kezdem én:

Azért szavaztam igennel, mert ezt látom biblikus válasznak. Az Online Bibliaiskola tananyagában van egy teljes rész a „növekedés törvényének” szentelve, de ez több mint 10 A4-es oldal sűrűn teleírva, ezt nem tudom egy blogpostba bemásolni. Csak pár igevers ebből az anyagból, nagyon vázlatosan (az online biblaiskola pedig hamarosan elérhető lesz!):

Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet fog az ember, és elvet a szántóföldjébe. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb minden veteménynél, és fává lesz, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és fészket raknak ágai között. Máté 13:31-32

Az egyház – és a gyülekezet – a „mennyek országa földi megnyilvánulása, mióta Jézus felment az Atya jobbjára. Bennünket „hagyott itt”, hogy megjelenítsük, képviseljük az Atyát, hogy folytassuk és beteljesítsük az ő (Jézus) munkáját. Tehát a „mennyek országa” az Isten fennhatósága, uralma és munkája ebben a világban. Erre pedig a növekedés a jellemző!

Amikor valaki hallja a mennyek országának igéjét, és nem érti, eljön a gonosz, és elragadja azt, ami szívébe van vetve: ez olyan, mint akinél az útfélre hullott a mag. Akinél pedig sziklás talajra hullott, az hallja az igét, és azonnal örömmel fogadja, de nem gyökerezik meg benne, ezért csak ideig való, s amint nyomorúság vagy üldözés támad az ige miatt, azonnal eltántorodik. Akinél pedig tövisek közé hullott, hallja az igét, de e világ gondja és a gazdagság csábítása megfojtja az igét, és nem hoz termést. Akinél pedig jó földbe hullott, az hallja és érti az igét, és terem: az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit.” Máté 13:19-től.

Ugyanez az alapelv személyes szinten:

Bizony, mondom néktek: senki sincs, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet. Sok elsőből lesz utolsó, és sok utolsóból lesz első. Máté 10:29-31

Muszáj, hogy legyen növekedés, mert ez Isten törvényszerűsége – akkor is, ha a növekedés nem „vegytiszta”. Reális Istenünk van, aki ezt is jól tudja:

Hasonló a mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. De amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a zöld vetés szárba szökött, és már magot hozott, megmutatkozott a konkoly is. A szolgák ekkor odamentek a gazdához, és azt kérdezték tőle: Uram, ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnan van akkor benne a konkoly? Ellenség tette ezt! – felelte nekik. A szolgák erre megkérdezték: Akarod-e, hogy kimenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és az aratás idején megmondom az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig takarítsátok be csűrömbe.” Máté 13:24-30

A növekedés eszközei mi vagyunk:

Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. 1Korintus 3,6-7

A növekedés fix pont – a vita arról szólt, hogy milyen eszközön keresztül történik. Pál ezt a kérdést zárja le azzal, hogy a növekedés mindig Isten munkája.

És itt már egyre konkrétabban haladunk az egyház felé – Efézus 4:16:

Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.

Vajon „minőségbeli” vagy „számbeli” növekedésről van szó? Mert ez az alapvető kérdés.

Nyilván a kettőt nem lehet elválasztani egymástól. De éppen ebben van a megoldás: a KETTŐT NEM LEHET ELVÁLASZTANI EGYMÁSTÓL! Vagyis nincs minőségbeli növekedés számbeli növekedés nélkül! Minél „jobb” hívők vagyunk, annál több ember számára lesz vonzó Krisztus követése a környezetünkben, annál több ember felé szolgálunk… vagy nem?! A tanítvánnyá érés lényege az evangélium megosztása – az nem valamiféle öncélú személyiségfejlesztési gyakorlat!!!

A legfontosabb kérdés: MI A CÉLJA az egyháznak? A gyülekezeteknek?

Jézus misszióparancsa az evangélizálásról és tanítvánnyá tételről szól – vagyis az emberek megmentéséről! „Menjetek, tegyetek tanítvánnyá…” – ez bizony létszám-növelésről szól! Szerintem sehogy máshogy nem lehet értelmezni.

Sajnos az egyház leszokott erről – vagy nem szokott hozzá. Nem a misszióért, az emberek megmentéséért élünk – hanem önmagunk fenntartásáért. Nem az emberek megmentése a cél, hanem az intézmény-rendszer fenntartása és kiszolgálása. A pénzünk, energiánk, időnk nagy részét adminisztrálásba, intézmény-fenntartásba, épület-karbantartásra, befelé forduló, önmagunknak szóló szolgálatokba öljük – és gyakran a szomszédainkat sem ismerjük, és talán még soha nem tettünk bizonyságot nekik arról a Jézusról, aki nélkül rájuk a kárhozat vár (illetve már most abban élnek).

FONTOS: az egész téma a GYÜLEKEZET növekedéséről szól – tehát nem az egyes keresztényről! Mert az teljesen jogos, hogy a gyülekezetben nem mindenki evangélista. Egy test vagyunk, és vannak olyan “testrészek”, akiknek a szolgálata háttérszolgálat, nem fog mindenki megtéréseket “levezényelni”. De a gyülekezetnek együtt igenis megtérések eszközévé kell válnia! Én ezt látom biblikus modellnek.

Csak egy utolsó gondolat ezzel kapcsolatban, szintén egy igeszakasz kapcsán az Újszövetségből – ami az én szemléletemet az éltem egy pontján alapjaiban változtatta meg:

A tálentumok példázatában Jézus annak a szolgának, aki „csak” megtartotta azt, amije volt, azt mondta: „gonosz szolga…!” Mert Isten országába nem fér bele a növekedés elmaradása!

Az apostolok cselekedeteiben folyamatosan visszhangzik egy mondat-részlet: „…nőtt a tanítványok száma…”

Félek, hogy a „nem egyértelmű” válaszok mögött a gyakorlati tapasztalat áll – és nem a Biblia. A szomorú valóság áll – a bibliai lehetőségek helyett. Mert sajnos tényleg nemigen nőnek a gyülekezeteink. Ez tény. És persze nem szeretnénk rosszul érezni magunkat emiatt. Lehet ráfogni a kultúrára, a korra, a végidőkre, a „talál-e hitet az emberfia azokban az időkben”igeversekre (amik szerintem nem egészen erről a kérdésről szólnak)– valahogy megmagyarázni, elsősorban magunknak, hogy miért is nem térnek meg az emberek a környezetünkben, a gyülekezeteinkben.

Ahogy nézem a világmissziót, akár az afrikai, ázsiai ébredéseket, akár az észak-amerikai kultúra-centrikus gyülekezeteket – akik misszió-központú keresztény életet élnek, növekednek. Másképpen fogalmazva AZOK NÖVEKEDNEK MEGTÉRŐKKAL, akik kifejezetten és erőteljesen missziós, evangélizációs jellegű kegyességet és kereszténységet élnek meg. Ahol a gyülekezet tagjai hirdetik az evangéliumot a munkatársaiknak, a szomszédaiknak, a környezetükben, és ahol a megtérőket erre tanítják, felhatalmazzák és visszaküldik a „világba”, hogy ők is hirdessék tovább az embereknek az evangéliumot.

Sokat tudnék erről írni, majd az online bibliasuliban „kiélem” magam – addig is várom a véleményeteket!

Győzzetek meg, hogy létszámbeli növekedés nélkül – azaz megtérők nélkül is – lehet egészséges, biblikus egy keresztény, krisztusi gyülekezet!

Természetesen ezzel nem akarom elítélni azokat, akik így szavaztak, inkább szeretném megérteni, miért gondolják így – és szeretném motiválni, bátorítani a missziót, ami mindig az emberek megtérését jelenti.

És csak egy leges-legutolsó idézet, ha jól emlékszem Spurgeontól (majd megkeresem a pontos forrást):

„Ha egy gyülekezet hirdeti az evangéliumot, és az emberek megtérnek, akkor Isten munkatársa az emberek üdvösségre segítésében. Ha azonban minden mást csinál, de az evangéliumot nem hirdeti, és nem térnek meg az emberek, akkor a Sátán munkatársa az emberek kárhozatban hagyásában.”

SZÓLJ HOZZÁ!