Ezt ugye alapvetően kétféleképpen lehetne tenni. Az egyik, a könnyebb, ha készül hangfelvétel az istentiszteletekről (és egyre több helyen készül), akkor utólag visszahallgatom. A nehezebb – de hatásosabb – ha előre elprédikálom, felveszem, meghallgatom, és utána lesz valami… :-)

No de ilyet! Előre elprédikálni, elpróbálni?!?!?!

Furcsa, ha egy Petőfi versről van szó a suliban, teljesen természetes, hogy felmondjuk előtte – és persze felmondatjuk a gyerekeinkkel is. Pedig az „csak” egy felelés, „csak” egy Petőfi vers… Nem az örök élet üzenete, amelyet hirdetni olyan megtiszteltetés és felelősség, amelyről talán sokszor megfeledkezünk.

Én tanító vagyok, ez az elhívásom, az ajándékom is. Mielőtt a teológiára mentem volna, kijegyzeteltem 7000 leírt igehirdetést egy nyáron. És azóta is szinte minden nap hallgatok egy igehirdetést, tanítást valakitől. Minden tanításomat megírom, aztán újra írom, aztán megint és megint toldozgatom-foltozgatom. Elprédikálom a fürdőkádban vagy az utcán sétálva félhangosan. Aztán megint újra javítgatok rajta. Van olyan téma, amiért 12 napot böjtöltem, közben reggeltől estig csak a Bibliát olvastam és imádkoztam. És azóta is rendszeresen előveszem, és formálom, pontosítom. Van olyan tanításom, amiben szó szerint több mint 150 óra munkám van – csak amit az írásával töltöttem! És mivel alapvetően tanító jellegű a prédikációm is, sokat közülük többször is elmondok. Aztán általában visszahallgatom, és megint átjavítom.

Lehet, hogy túl körülményes vagyok?! Vagy nem vagyok eléggé „szellemi”?

Inkább csak szeretném a tőlem telhető legtöbbet Isten kezébe letenni, hogy megáldhassa. Szeretném a magam részét jól elvégezni.

Mindenestre aki még nem próbálta, annak javaslom: rendszeresen hallgassa vissza a saját prédikációit!

Íme, néhány szempont, mit érdemes figyelni:

Miről beszéltél a legtöbbet? A lényegről vagy a körítésről? Arról, amiről akartál, amiből felkészültél, vagy elkalandoztál?

Mennyire volt követhető a gondolatmenet?

Egy kívülálló mennyit értene abból, amit mondtam? Mennyire használom a kánaáni nyelvet? Mennyire beszélek bennfentesen?

Moralizálok vagy megoldást adok? A bűn vagy a kegyelem hangsúlyosabb?

Mit lehet kezdeni a prédikációmmal? Elméleti tudást osztogatok, vagy valóságos és konkrét iránymutatást és segítséget adok a hallgatóimnak? Fogalmazd meg, mik voltak azok a konkrét tanácsok, amiket a hallgatók a prédikációd után elkezdhettek cselekedni is az életükben.

Mennyire élvezetes magamat hallgatni? Vajon a hallgatóim gondolatai elkalandoznak,  vagy mindenki feszülten figyel, nehogy lemaradjon akár egyetlen fontos mondatról is?

Túl sok a sztori – vagy túl kevés? Hiányoznak a jó illusztrációk – vagy most, mikor újra meghallgatom, sokkal jobbak is eszembe jutnak?

Motiváló, bátorító a beszédstílusom? Vagy inkább monoton? Hogyan értékelem a saját előadásmódomat?

Mennyi töltelékszót használok? Gyakori az öööö-zés? Mennyire gördülékeny a beszédstílusom?

A prédikációt meghallgatva fogalmazd meg (akár írásban is), mi volt a lényege, és mire ösztönözte a hallgatókat. Mit vittek magukkal? – Ezután gondold át, hogy ez megegyezik-e azzal, ami a szándékod volt.

Tízes skálán hányasra értékelnéd a saját prédikációdat? – Ezután fogalmazd meg, mit kell másképp csinálnod, akár a felkészülésben, akár az előadásban, hogy a következő még jobb legyen.

És egy utolsó kérdés a végére (csak őszintén): a legutolsó elmondott prédikációdért mennyit imádkoztál?

Az igehirdetők is értékesítők. Isten üzenetét értékesítik. Ez a dolguk. Ez az elhívásuk. Ez a felelősségük. Ha értékesíteni tudják az üzeneteket, és a „vevők” szívesen jönnek hozzájuk gondolatokat, üzeneteket „vásárolni”, ha jó „üzletnek” tartják, hogy fizessenek az idejükkel és figyelmükkel a prédikációért, ha elégedettek és másoknak is tovább ajánlják az igehirdetőt, ha fel is használják a „megvett”, átvett üzeneteket – akkor az igehirdető jó üzenet-értékesítő. Vagyis jól végzi a dolgát. Ha viszont a vevők nem vásárolnak tőle üzeneteket, ha nem képes új vevőket toborozni, ha nem nő a „vásárlóbázisa”, vagy ha a megvett üzenetek a „vásárlást” követően nem kerülnek felhasználásra – akkor nem jó értékesítő, és rosszul végzik a dolgát.

Néha az az érzésem, hogy vannak igehirdetők, akiket nem mindig érdekel az, hogy mi lesz az üzenettel, amit átadnak. Olyanok, mint a az a boltos, aki kirakja a portékáját a kirakatba, beül a kassza mögé, és várja, hogy aki valamit akar, az jöjjön be és vegye meg. Majd a vásárló töri magát, ha vásárolni akar. Vagy olyanok, mint azok az értékesítők, akiket órabérben fizetnek – nem teljesítmény alapján, jutalékkal. Mert akkor nagyon nem lenne mindegy, hogy mennyire hatékony az, amit csinál. Mintha kiveszett volna belőlük a győzni akarás. Mintha már nem hinnének abban, hogy egyáltalán győzhetnek. Mintha már nem is a győzelem lenne a fontos, megelégednek a részvétellel.

A keresztények nagyon kényelmes helyzetben vannak: megteologizálják, hogy miért nem lehet mérni az eredményeiket, miért nem lehet számon kérni az eredménytelenséget. Nem számítanak a számok, az áldás nem a létszámban mérhető, és nem a mennyiség számít, hanem a minőség. Különben is Istennek fognak elszámolni. Egy vezetőt számon lehet kérni, ha elbukik – de nem lehet számon kérni, ha alapvetően rendben van körülötte minden, csak épp nem hatékony, amit csinál. Ha nem növekedik a gyülekezete, ha nincsenek megtérések, ha éveken keresztül mindig ugyanazok hallgatják a prédikációit, ha nincsen látható változás vagy növekedés. Ilyen sehol másutt nincs a világon, csak az egyházban. És nem biztos, hogy ez helyes. Vagy biblikus.

Az igehirdető Isten sáfára. Isten perceket, órákat bíz rá, évente talán több százat és több ezret, hogy érintse meg az emberek szívét, formálja át a sorsukat, mentse meg az életüket. És Jézus példázatában az a sáfár, aki ugyan rosszat nem tett, „csak” megőrizte, amit kapott, „csak” nem volt hatékony, „csak” nem tudott eredményeket felmutatni, az „gonosz szolga” volt.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az igehirdetők legyenek teljesítményközpontúak… mondanám, ha politikailag korrekt akarnék lenni, ha a szimpátiára törekednék. DE, AZT JELENTI! Láthatatlan gyümölcsök ugyanis nincsenek, sem az életben, sem a Bibliában! Az eredmények nélküli szolgálat nem biblikus! A megtérések nélküli gyülekezet nem biblikus! A következmények nélküli igehirdetés nem biblikus. Ezt nem lehet kimagyarázni! És ne akarjuk se a Szentlélekre, se a bűnös és megtérni nem akaró emberekre kenni a felelősséget, mert ez a miénk! Ne legyetek sokan tanítók… hát ezért ne!  Mert az felelősség!

Tudom, hogy ez kemény beszéd. De minek kell történnie ahhoz, hogy végre a keresztény szószékeken hangozzanak el a legütősebb, legjobban összeállított, legjobban átadott, a legtartalmasabb, a legmotiválóbb, a leginkább életeket formálóbb, a legélvezetesebb, a leghatékonyabb üzenetek?!

Vagy nem ez lenne méltó az evangéliumhoz?

Vagy nem erre lenne szüksége a pokol felé menetelő embertársainknak?!

Minden egyes igehirdetés, istentiszteleti alkalom, evangélizáció TÉTJE a hallgatóink élete, sorsa, boldogsága, örök élete! Ki az, aki meg meri tenni, hogy nem veszi ezt komolyan?! Hiszen ez Jézus életének és váltsághalálának a profitja. Ennek a profitnak a  növelését bízta ránk. De ha mi nem termelünk profitot, akkor rosszul végezzük a dolgunkat!

Bocsánat, ha túl kemény az üzenet. De szeretném áttörni a közönyt, a kommunikációs zajt, a jóléti kereszténység burkát, ami körülvesz bennünket. Mert körülöttünk emberek kárhoznak el!

Természetesen ennek sokszor oka az a gyülekezet és/vagy vezetői közösség, akik mindezt generálják, és tétlenül nézik, akiknek eszük ágában sincsen dolgozni, mert ezért van a pásztor, a vezető, a missziómunkás. Azonban van úgy, hogy ez az egészségtelen túlterheltség a vezető saját hibája. Mert nem tanult meg, nem képes vagy nem akar delegálni. Sajnos mindhárommal találkoztam már.

A DELEGÁLÁS az egyik legfontosabb vezetői készség: annak a képessége, hogy a feladatokat a megfelelő emberekre, és a megfelelő módon kiosszuk, és azokat a megbízottjainkon keresztül sikerre vigyük.

Mi kell ehhez?

Először is megfelelő ember, akire feladatokat és felelősséget bízhatunk.
Tudom, hogy sokan most arra gondolnak: rendben, de mi van akkor, amikor egyszerűen nincs ember! Vagy ha azokra, akik vannak, még egy ceruzát se bíznék, nemhogy egy gyülekezeti munkát!

A jó vezető nem várja, hogy az ölébe pottyanjon a legmegfelelőbb ember egy munka elvégzésére – hanem megkeresi. Felkutatja azt, aki kell neki, mert bárki nem jó! Valószínűtlennek tartom, hogy egy 50-80-100 fős gyülekezetben ne lennének megfelelő emberek egy sor olyan feladatra, amit – mivel „más nincs” – a lelkész vagy ugyanaz az egy-két vezető végez. Ez egyszerűen nem igaz! Túl sok emberi erőforrást hagyunk parlagon a gyülekezeteinkben azáltal, hogy a padban, székeken ülő közönséget nem aktivizáljuk, nem vonjuk be a munkába, csak kiszolgáljuk őket.

A még jobb vezető pedig kineveli az ilyen embereket. Nem esik kétségbe, ha nem talál – fogja azt, aki van, melléáll, tanítja, támogatja, felkészíti, felszereli és csatasorba állítja.

No de térjünk a cikk lényegére:
A DELEGÁLÁS ÖT SZINTJE

ELSŐ SZINT: Pontosan megmondom, mit és hogyan kell tenned, és számon kérem a megvalósítást. Ez egy egyoldalú utasítás. Itt kezdődik a feladatkiosztás – ez a legalapvetőbb és legkevésbé önálló szolgálatba állítása egy új embernek.

MÁSODIK SZINT: Megmondom a célt, együtt leülünk és átbeszéljük a megvalósítást, meghallgatom az ötleteidet és a véleményedet, és a végén elmondom, mit és hogyan kell csinálnod. – Ez már egy magasabb szint az elsőnél, mert bevonom a másikat a feladat megvalósításának kiötlésébe, de hogy mit és hogyan fog végül tenni, mégis én döntöm el. A felelősség még mindig az enyém.

HARMADIK SZINT: Megmondom a célt, felvázolom a lehetőségeket a megvalósításra, és rád bízom, hogy döntsd el, melyik módon szeretnéd csinálni. Válaszd azt a megoldást, ahogyan a legjobban meg tudod valósítani a feladatot a saját képességeid, készségeid, tudásod alapján. Dönts te – az általam megadott kereteken belül. Ezen a szinten már elkezdem megosztani a felelősséget is.

NEGYEDIK SZINT: Meghatározom a célt, és rád bízom, hogyan fogod megvalósítani. Azonban mielőtt hozzákezdesz, a jóváhagyásom kell hozzá, tehát el kell jönnöd, hogy beszámolj a terveidről és a koncepciódról. Ha jóváhagytam, csinálhatod. – Ezen a szinten szabadítjuk fel az embereink kreativitását és önállóságát, de még ott a kontroll felettük.

ÖTÖDIK SZINT: És végül, a legmagasabb szinten már csak kijelölöm a célokat és a határidőket, és rád bízom, hogyan valósítod meg. Hozzám már csak az eredménnyel kell jönnöd! Mivel kipróbált ember vagy, bízok benned, és tudom, képes vagy a kitűzött feladatot teljesíteni anélkül is, hogy nekem felügyelnem kellene rád.

ÉS A LÉNYEG:
EZ NEM A DELEGÁLÁS ÖTFÉLE VERZIÓJA, HANEM A FOLYAMATA!
Ezeken a lépcsőkön keresztül nevelhetünk munkatársakat és vezetőket a csapatunk, a gyülekezetünk számára.

És egy utolsó gondolat: a delegálás a legnagyszerűbb eszköz a fejlődés előremozdításában. Ha csak ezt az öt lépéssort nézzük: onnan, hogy valakinek a szájába rágjuk a feladatot, eljuttathatjuk a teljesen önálló és felelősségteljes vezetői szintig. Ez azért motiváló lehetőség, vagy nem?!

A lelkipásztorok tipikusan olyan személyek, akiket a gyülekezet felbérel és megfizet azért, hogy szertartásokat végezzenek a gyülekezet tagjai számára, és főállásban végezzék mindazokat a szolgálatokat (helyettük), amivel Krisztus az egyházat – és annak minden tagját – megbízta. Ők Krisztus népének fizetett alkalmazottai, akik betegeket látogatnak, igét hirdetnek, evangélizálnak és mások gondjait hallgatják, és emellett rengeteget adminisztrálnak, néha még gyülekezeti épületet is gondnokolnak, füvet is nyírnak a templom körül. Rájuk van bízva, hogy hirdessék az evangéliumot, hogy gyógyítsák a sebeket, szabadítsák a szabadításra várókat. Mert a többieknek ilyen dolgokra nincs idejük, nincs kedvük, „nincs ajándékuk”, nincs végzettségük. Van némi pénzük rá, és van rengeteg okos tanácsuk, hogy is kéne ezt jól csinálni.

Ez Eric Geiger (a miami-i Christ Fellowship vezető lelkésze, a Simple CHurch című könyv társszerzője) egyik legújabb cikkjének lényege, amit épp ma reggel olvastam.

Akinek nem inge, ne vegye magára. Akinek igen, az vegye! Mert különben – ahogy azt friss demográfiai és szociológiai előrejelzések mutatják – 2050-re Európa muszlim többségű lesz, ahol a kereszténység aránya jó, ha 5-10% között marad! Ugyanis a lelkészek nem képesek betölteni azt a küldetést, amit Krisztus az egész egyházra, mindannyiunkra bízott!

No de vissza Eric érveléséhez – amivel teljes mértékben azonosulni tudok:

Gyakran hallani a siránkozást lelkészek részéről, hogy egyedül vannak a szolgálatban és nem győzik, hogy nincs, aki segítsen nekik, aki támogassa őket. És gyakran hallani az elégedetlen siránkozást a gyülekezeti tagok részéről is, hogy a lelkész „nem hozza” azokat az eredményeket, amelyeket elvárna tőle a gyülekezet.

Attól félek, hogy az igazi probléma egy olyan egészségtelen szolgálati kultúra, amely csírájában fojtja el az önkéntesség és a valódi egyetemes papság működését a gyülekezetekben. Ez a kultúra nem biblikus és nem is hatékony. És lassan (de biztosan) belepusztul az európai kereszténység.

Az általános (és hibás) levezetése a szolgálatnak gyakran így néz ki:

A LELKÉSZ —> (KI)SZOLGÁLJA —> AZ EMBEREKET

Tehát a lelkipásztorok tipikusan olyan személyek, akiket a gyülekezet felbérel és megfizet azért… stb. stb. (lásd a cikk eleje). Erre tanítják őket a teológiákon (tudom, mert én is ezt tanultam öt éven át), ez az identitásuk, a hagyományuk – és ez a gyülekezet elvárása is feléjük.

A Bibliában azonban a „képlet” másképpen néz ki:

„És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére…”

Tehát:

A LELKÉSZ (apostol, próféta, pásztor, tanító, stb.) —> FELKÉSZÍTI —> AZ EMBEREKET —> A SZOLGÁLATRA

Vagyis MINDENKI szolgál! Ez a biblikus út. Ráadásul csak ez fog működni. Mert a jelenlegi rendszer látványosan haldoklik: a gyülekezeteink elöregednek és fogynak, még a saját gyerekeinket sem tudjuk megtartani, a kereszténység társadalmi súlya csökken, gyakorlatilag a boszorkányegyház is jobban növekszik, mint bármelyik felekezet kis hazánkban.

A jelenlegi modellben a pásztorok és gyülekezeti vezetők azok, akik szolgálnak. Akik az effektív, valóságos munkákat elvégzik. Ők szerveznek, bizonyságot tesznek, látogatnak, adminisztrálnak… de már ezt is felsoroltam. Épp azért lettek „vezetők”, mert ezeket csinálták. A gyülekezet pedig honorálta a rengeteg munkájukat azzal, hogy „titulust” adományozott nekik.

A bibliai modellben azonban ők azok, akik valójában NEM DOLGOZNAK! Már túl vannak azon az életszakaszon, és a tapasztalatukat, a bölcsességüket, a kipróbáltságukat, a kialakult készségeiket arra használják, hogy tanítsanak, felkészítsenek, felépítsenek és vezessenek embereket a saját szolgálataikban! Mert erről szól az Efézus 4,11-12!

Egy vállalatigazgató mikor végzi jól a munkáját, ha lemegy a műhelybe esztergálni a szakik helyett, vagy ha ül az irodájában, és napi nyolc órában stratégiát alkot, a középvezetőt képezi és koordinálja, a szervezetet képviseli és a küldetés betöltésének minden apró részletét felügyelete alatt tartja és irányítja?!

A „gyülekezet” nevű vállalkozásban az igazgatók mind az eszterga mellett nyögnek, és nincs sem idejük, sem erejük, sem kedvük a saját helyükön ülni, és a saját dolgukat végezni. Mert különben a műhelyben talán egyetlen „termelést” jelentő gép sem menne…

Félreértés ne essék: a buta kis hasonlatom „igazgatóin” az Efézus 4 elhívott vezetőit értem, és nem a megfizetett „funkcionáriusokat”!

Mitől fog változni valami? Jó kérdés… (lehet kommentelni!) Az biztos, hogy a lelkészeken nagyon sok múlik. Mert ők építik fel – vagyis ők egészen biztosan építik ezt a számukra sem boldogító rendszert.

Mit gondolsz erről? Szólj hozzá!

Spurgeon mondott valami olyasmit, hogy a felkészülésben az a legnehezebb, hogy megkapjuk, mire van szüksége a gyülekezetnek. Nem az a legnagyobb kérdés, hogy mi a jó recept, hanem hogy mit főzzünk?!

Egyrészt nagyon figyelni kell Isten vezetésére, mert az igehirdetés prófétai szolgálat: Isten üzenetét kell közvetítenünk.

Másrészt viszont tanítói feladat. Főleg manapság, nagyon szükség van egy átfogó szemléletű tanítói munkára, amely során nem csak megtérnek az emberek, hanem fel is tudnak nőni a keresztény érettségre! Mert sok helyen tele vannak a gyülekezet lelkileg kiskorúakkal. Ehhez nagyon átgondolt tanítási tervre van szükség – éves, havi lebontásban. A legjobb, ha sorozatokat, méghozzá vagy tematikus, vagy bibliai könyvek áttanulmányozására épülő sorozatokat tartunk.

2. KÖZPONTI ÜZENET

Minden prédikációnak szólnia kell egy központi üzenetről, egy kulcs-igazságról. Ennek nagyon egyértelműnek kell lennie, mindennek rá kell mutatnia, és ezt kell „felemelnie”. Olyan prédikációkra van szükség, ami után ha tíz embertől megkérdezzük, hogy mi volt a lényege az igehirdetésnek, nem tízfélét mondanak, hanem ugyanazt! Ekkor volt központi üzenetünk. Aztán ezt majd mindenki alkalmazhatja magára ezerféleképpen. A legtöbb prédikációból ez sajnos hiányzik. Túlságosan szétfolynak, és annyi mindenről szólnak, hogy már nem lesz mire emlékezni.

A kulcsmondatot ismételni kell, szájba rágni, hogy a végére mindenkinek a fejében ez a mondat vagy gondolat lüktessen.

3. JEGYZET / VÁZLAT

Szinte minden komoly igehirdető leírja a prédikációit! Az egyháztörténelem nagy szónokai éppúgy, mint a mai „sztárigehirdetők”. Nem azért, hogy felolvassák, hogy mereven papírból prédikáljanak – hanem mert felkészülnek, és a jegyzet ennek a bizonyítéka. Aztán otthon is lehet hagyni. A jegyzet vagy a vázlat nem feltétlenül a szószékre kell – hanem a felkészüléshez. Hogy tudjuk, miről akarunk beszélni. Churchill mondta: ha nyilvánosan beszélnek kell, és csak tíz percet kapok, akkor arra a tíz percre hetekig készülök. Ha azonban addig beszélek, ameddig akarok, nincs keret, akár most is kezdhetjük.

4. FELKÉSZÜLÉS

A növekvő gyülekezetek pásztorai átlagosan 20-28 órát készülnek egyetlen igehirdetésre! Szemben a stagnáló és fogyatkozó gyülekezetek igehirdetőivel, akiknél ez 0,5-2 óra között van. Tanulmányozzák a Bibliát, exegetálnak, átolvassák az egyháztörténelmi utalásokat, hiszen kétezer éve prédikálnak már előttünk, és van kiktől tanulni és idézni, és a tárgyukat is alaposan tanulmányozzák. Nincs hiteltelenebb, mint az a prédikátor, aki „isteni tekintéllyel” ostobaságokat, pontatlanságokat beszél, aki felkészületlen abban, amit mond. Főleg ma, amikor mindenki írja a wikipédiát, vagyis mindenki jobban tudhatja és meg is mondhatja – nem lehetünk dilettánsak a saját szószékünkön!

5. ILLUSZTRÁCIÓ

Nagyon ütős sztorikra van szükség. Sajnos az igehirdetésekben túl sok a szakállas példa, sztori és illusztráció. Mintha mindenki ugyanazt a pár forrást ismerné csak. Egy prédikációban két-három illusztrációnál több nem kell – de azok legyenek nagyon ütősek! Nem könnyű ilyeneket találni, de nem is lehetetlen.

6. ALKALMAZÁS

Bár homiletikai közhely, hogy az alkalmazás a csúcspontja a prédikációnak, ez valahogy mégsem igazán megy. Még mindig túlságosan elméleti és teológiai az átlag magyar igehirdetés. Kevés a konkrétum, a valós emberi példa, ráadásul a valós helyi, személyes megoldási javaslat. Nem merünk olyan egyszerűen beszélni, mint a gyülekezeten kívül. Még mindig kísért a pátosz, a szószék „szentsége”, a rengeteg tabutéma, amiről nem merünk prédikálni, azok a szavak, amiket nem illik kimondani – holott az életünk részei.

Az alkalmazás attól alkalmazás, hogy megvalósítható lépéseket, tetteket fogalmaz meg. Döntések elé állít, és azokat számon is kéri. Kihívás elé állít. Változásra kényszerít – nem a változás akarására, hanem konkrét, megnevezhető, elszámolható változásokra. Attól alkalmazás, hogy utána mindenki le tudná írni egy darab papírra, hogy akkor most mit is kell csinálnia, ha hazament a gyülekezetből.

7. ÉRLELŐDÉS

A legrosszabb (szerintem), ha valaki vasárnap hajnalban készül. Nem fog összeérni a prédikáció. Az a jó, ha van idő újra és újra átgondolni, átolvasni, érlelni. Rengeteget tud formálódni az a prédikáció, amelyiknek van ideje megérni.

8. GYAKOROLD EL!

Ez talán furcsa, de aki próbálta, tudja, mennyire más valami leírva, mint hangosan kimondva. Én sokszor hangosan elprédikáltam napokkal korábban a prédikációimat, és az első „hangpróba” után átírtam a felét. Vagy mondd el a barátodnak, mentorodnak, vezetődnek, házastársadnak. Kisebb baj, hogy egyvalaki esetleg „unatkozni fog” az igehirdetés alatt, mintha az egész gyülekezet unatkozna. Persze nem vagyunk ehhez hozzászokva, és a kritikát is nehezen fogadjuk. De ezt is meg kell tanulni. Amikor gyerekek voltunk, és felelni kellett, azt a szüleink kikérdezték otthon. És ha otthon ment, a suliban sem volt baj. Miért félünk ettől, ha sokkal fontosabb „felelésről” van szó?!

Persze erről ezernyi könyvet írtak már. Ez csak néhány tanács – jórészt a saját tapasztalataim alapján. Remélem hasznosak, és lesz, akinek segítenek. Ezért is írtam le őket.

Az első adat: a vezető lelkészek…
- 81%-a tanító
- 51%-a vezető – a szó szervezet-vezetési és menedzselési értelmében
- 33%-a olyan, aki előre és a jövőbe lát, aki felismeri a trendeket, a szükséges lépéseket – akinek van látása a gyülekezetre és a misszióra nézve
- és mindössze 16%-a pásztor, lelkigondozó, embereket vezető.

Jézus nyilvános szolgálatának legnagyobb részét közvetlenül az emberek között, azok gyógyításával töltötte – legyen szó bűnbocsánatról, szabadításról, gyógyításról fizikai vagy lelki értelemben. A mai lelkészeknek mindössze 1%-a látogatja rendszeresen és tudatosan a gyülekezetének tagjait a saját otthonukban, hogy szolgáljon feléjük. 7%-uk vezet személyesen Jézushoz embereket, azaz ennyien vannak azok, akik nem csak tanítják másoknak vagy prédikálják a nagy misszióparancsot, hanem a lelkészi hivataluk mellett megmaradnak hitvalló és evangéliumot hirdető „magánszemélyeknek” is.

10%-uk vallotta magáról azt, hogy van ajándéka, elhívása a pásztorolásra – vagyis konkrétan az emberek vezetésére – ez összefügg azzal, hogy a vezető lelkészek nagy része inkább szónok és előadó, mintsem coach. A megkérdezett pásztorok 79%-a vallotta be, hogy a legjobban a szószéken érzi magát, és főleg akkor, amikor a jövőre irányuló terveiről beszélhet a gyülekezetnek.

A nagyobb amerikai gyülekezetek vezető lelkészei átlagosan 16 éve vannak már szolgálatban, de 42%-uk minimum 5 évet eltöltött más foglalkozással is. Szinte mindenki „üzletember” volt korábban. Ráadásul a szolgáló lelkészek egyharmadánál a feleség továbbra is működteti a háttérben az üzleti vállalkozást is – amely sokszor összefonódik a gyülekezeti vagy missziós szolgálattal (pl. könyvkiadás).

Érdekes módon bár a lelkészek nagy része a szószéken éri elemében magát, a megkérdezettek közel fele (45%) kifejezetten zárkózott, introvertált személyiségnek tartja magát.

Egy nagy gyülekezet pásztora átlagosan 53 hetet „dolgozik” hetente. Ez jóval több, mint az átlagos 40 órás munkahét! Ebből 19 órát tölt felkészüléssel, elsősorban a prédikációkra és nagy alkalmakra, illetve az alkalmakon való szolgálatokkal, 9 órát ül különböző találkozókon és megbeszéléseken, és 5 órát tölt hetente személyes csendességgel és imádkozással.

Ami érdekes, hogy 5%-uk elégedetlen a vezetőségi tagjaival. A többségnek tehát nincsenek személyi konfliktusai, vagy ha vannak, meg tudják oldani azokat. – Ez valószínűleg az egyik jelentős különbség a kinti és a magyar „állapotok” között. Sajnos. Ezen a téren lenne mit tanulnunk!

A lelkészek gyülekezeten kívüli tevékenységei érdekesek. Általában nem jellemző rájuk az, hogy hobbijuk lenne, társadalmi/társasági életet élnének vagy például a gyerekeik iskolai rendezvényeibe kapcsolódnának be. A három leggyakoribb gyülekezet kívüli tevékenységükből kettő ismerős lehet nekünk is – a harmadik azonban meglepő!

Tehát a szabadidejük nagy részét a saját felekezetük rendezvényeinek látogatása (32%), helyi felekezetközi alkalmakon való részvétel (37%) – és százalékarányában a kettő között, 34%-kal az aktív sportolás teszik ki!

Nos ez az, amit a magyar pásztorok eltanulhatnának amerikai kollégáiktól!

Hol töltődnek fel lelkileg az amerikai pásztorok?

41%-uk saját gyülekezetének dicsőítő és imaalkalmain, 27%-uk pedig valamilyen kiscsoportban, amiben részt vesznek. A személyes lelki növekedés forrásaként 79%-uk nevezte meg a bibliaolvasást.

Jelen felmérés a Leadership Network által 2009-ben lefolytatott felmérés eredményéből való szemezgetés, amelyet 232 kifejezetten nagy, 2000 fő feletti gyülekezet vezető lelkészével készítettek.

Mit szólsz hozzá?
Kérlek mondd el a véleményed, milyen lehet a magyar lelkészek statisztikája ezeken a területeken?