A társadalomfilozófusok kétféle liberalizmusról beszélnek – már ami a nyugati társadalmakat érinti.

Az első, klasszikus liberalizmus olyan dolgokat hozott, mint a nők vagy afro-amerikaiak szavazathoz való joga, a szabadságjogok elismerése, a szabad vallásgyakorlat, a más politikai vagy vallási nézetek tolerálása, a kereskedelem liberalizációja.

Aztán a Második Világháború után elkezdődött egy folyamat, amit többen a „Második liberalizmusnak” neveznek. Ez ha jogilag nem is egységesen, de társadalmilag legalizálta az istenkáromláshoz való jogot, mint a valláskritika szélsőséges megnyilvánulását, a drogfogyasztást, a pornográfiát, a prostitúciót, mint „foglalkozást”, a tinédzserek jogát a fogamzásgátlókhoz, az abortuszhoz vagy eutanáziához való jogot, a homoszexualitás egyenjogúságát.

Sokan megfogalmazták Samuel Huntington óta, legutóbb Dinesh D’Souza A Christianity Today-ban megjelent cikkében, hogy tulajdonképpen ez a második liberalizmus az, ami annyira hergeli például az iszlám fanatikusokat. A nyugatellenességük valójában az erre való vallásos reakciójuk.

Egyszóval vannak, akiket mindez felhergel.

Akik felháborodnak, kiakadnak, belázadnak, akik akár háborút is indítanak ez ellen.

Persze a keresztényeket ez hidegen hagyja.

Ők nem lázadnak, nem akadnak ki, nem indítanak háborút…
…hiszen az öngyilkosság lenne.

Ugyanis a második liberalizáció is a „keresztény nyugat” „terméke”. Vagy „gyermeke”. Vagy az identitása. Vagy a lelki-szellemi hőmérője.

(tovább…)