Beleolvastam Thom Rainer “Essential Church” c. könyvébe, és találtam egy listát a haldokló gyülekezetek 7 fő bűnéről. Gondoltam közreadom a gondolataimat ezzel kapcsolatban…

1. A „kereszténységünk” felhígítása és a szenvedélyünk elvesztése

Vannak olyan alapigazságok, amelyekért a korai egyházban emberek az életüket adták! Illetve van a hithez, a Jézus Krisztushoz való ragaszkodásnak és elkötelezettségnek egy olyan mértéke, amely szintén kész mindent feláldozni, ha arra szükség lenne.

Manapság mindkettővel vannak problémák.

A hígulás első tünete és oka (egyszerre mindkettő), a Bibliához való felszínes hozzáállás. Sokan ezt bibliai analfabétizmusként emlegetik. Sokan mintha a vasárnapi iskolás szinten ragadtak volna, sokszor több évtizedes hívő múlttal a hátuk mögött is! Mert hiányzik az életükből a rendszeres és szisztematikus bibliatanulmányozás, a szomjúság az ige után, és sajnos a szószékről elhangzó prédikációk is sokszor elméletiek, egyoldalúak, vagyis nem lehet rájuk reagálni, és hiányzik belőlük a hétköznapi alkalmazás.

Tehát az első dolog: a Biblia olvasása és tanulmányozása iránti szenvedély hiánya, és az ebből fakadó bibliai analfabétizmus.

Másodszor egyre hígabb az evangélium igazság-tartalma.

Ennek a hígításnak két irány van – legalábbis szerintem.

Az egyik a „tan” oldaláról, a bibliai alapigazságok oldaláról történik. Ez elsősorban azt a liberális teológiát jelenti, amely nem veszi komolyan azt, hogy a Biblia kijelentése szerint Jézus az EGYETLEN ÚT a megváltáshoz és az Istennel való megbékéléshez (hogy most csak ezt emeljem ki, mert talán ez a legveszélyesebb). Ma túlságosan toleránsak vagyunk ott, ahol nem kellene – és ez baj. (Másrészről pedig egyáltalán nem vagyunk toleránsak ott, ahol nagyon kellene, de ez majd máshol less téma.) Ha lemondunk arról, hogy Jézus az üdvözítő, és az újonnan születés a feltétele az Istennel való életközösségnek, akkor kivesszük a tömény eszenciáját az evangélium üzenetének, és marad a híg vallásosság.

Ide tartozik még az is, hogy keresztényként túl sokszor hallgatunk, amikor pedig meg kellene vallanunk a hitünket vagy a Biblia igazságait. A felhígulás egyik legordítóbb tünete a keresztények közömbössége a társadalomban, a kultúrában, a közösségi életben, a családjukban! KÖZÖNY! Bezárkózunk a saját kis szubkultúránkba, és a kereszténységünket a biztonságos(nak hitt) templomfalak között éljük, mintha a külvilág nem is létezne. Mintha az nem a munkaterületünk lenne!

A másik oldal a „tömény” kegyelem felhígítása mindenféle szabályokkal, törvényekkel, emberi elvárásokkal, felekezeti vagy gyülekezeti követelményekkel. Számomra a kegyelem tömény és ütős – nem lehet vele mit kezdeni. Nem lehet kiérdemeltetni, megfizettetni – azon egyszerűen nincs hatalmunk. A Krisztus kegyelmének hígabb kegyelem az, amikor belekeverjük Isten munkájába a saját emberi törvényeinket és elgondolásainkat. Híg kegyelem, vagy ahogy Bonhoeffer mondta: „olcsó” kegyelem. Pedig az soha nem olcsó: vagy teljesen ingyenes, feltétel és emberi kontroll nélküli, vagy megfizethetetlenül drága, hiszen Jézus Krisztus vére volt az ára, amit az Atya “fizetett” értünk.

És van egy harmadik oldala is az evangélium felhígításának – talán ez a legpusztítóbb: amikor kimarad a tanítványság, a követés a kereszténységünkből. Szöveg van, prédikációk, okosságok, de nincs tanítványi élet, nincsenek megtérők, tanítványok a keresztény ember élete nyomán! Terméketlenség és gyümölcstelenség van, valamiféle “minőségre” hivatkozva. A felhígított kereszténység jól elvan magával, ráér kritizálni, vádaskodni, ítélkezni, mert nem ég a talpa alatt a fold, hogy megmentse a szomszédjában élő, Krisztus nélkül boldogtalan és elvesző embert. Egyszerűen nem hiszek a gyümölcstelen keresztény életben. Márpedig a Galata 5,22 nem a mi gyümölcsünk, hanem a Szentléleké, nekünk egyetlen aratásunk lehet: az általunk megtérő ember! Nem az, aki miattunk jön el a gyülekezetbe, hanem akinek miattunk less örök élete, mert mi voltunk Krisztus Teste, beszéde, lelke, vagyis mi voltunk Isten eszköze az üdvösség megtalálásában:

Nagyon felhígult a kereszténység – mert nagyítóval kell keresni azokat az embereket, akik megváltott élete megváltott életeket terem! Márpedig ez a küldetésünk, nem az okoskodás! (Ne értse senki félre, nincs bajom a teológiával, de csak akkor, ha a teológus közben nem felejt el lélekmentő tanú is maradni!) Vissza kellene nyernünk a szenvedélyünket az elveszett világ megmentéséért!

KONKLÚZIÓ ÉS MEGOLDÁS: a radikális kereszténység! (Ez soha nem egyenlő az ítélkező, törvénykező, szektás viselkedéssel!)

Mit kellene tennünk?

1. Olvasnunk és tanulmányoznunk a Bibliát, és imádkozni, hogy a Szentlélek tegye ezt szenvedélyünkké!

2. Radikálisan ki kell állnunk amellett, hogy Jézus Krisztus az egyetlen út Istenhez! Ebben nem engedhetünk!

3. A radikalizmus másik oldala, hogy le kell ráznunk magunkról a közönyünket, és égnie kell a lábunk alatt a talajnak, ahogy szolgálunk, ahogy evangéliumot hirdetünk, ahogy válaszolunk, ha kérdeznek, bátran, biblikusan, mint akiknek van egy erős, igaz és jó megoldásuk az élet minden kérdésére.

4. Hirdetnünk kell a kegyelem evangéliumát – amely egyszerre ingyenes és méregdrága – de soha nem olcsó!

5. Vissza kell térnünk a küldetésünkhöz! Azt javaslom, addig senki ne foglalkozzon a másik keresztény vagy felekezet hibájával, bűnével, bajával, amíg nem állnak mögötte sorban az általa megtért emberek! Egyszerűen nem érünk rá egymást marni, mert mellettünk kárhoznak el az Isten nélkül élő emberek! Szenvedélyes evangélistákká kellene válnunk – akkor lenne gyülekezetnövekedés, élet is!

(tovább…)

Részben írtam erről már tegnap is. (Thom nem, de sebaj :-)

Szóval a haldokló egyház szívében lévő missziós tűz már csak nagyon haloványan parázslik.

A mai keresztények elveszítették az evangélium hirdetésének szenvedélyét. És ezt felváltotta valamiféle apatikus közömbösség, amellyel az elvesző világra és emberekre néznek. Lekötnek a saját belső, és sokszor valljuk be, teljesen lényegtelen, piszlicsáré ügyeink, amikbe olyan szívesen beletemetkezünk, nehogy fel kelljen vállalni annak a kockázatát, hogy az evangéliumot hirdessük a szomszédainknak vagy a munkatársainknak.

Ma az evangélizációnak (sajnos nem túl gyakori) kegyelmi ajándéka van – és sokan fellélegeznek, hogy akkor jó,mert akkor nyilván ez az ő feladatuk. A kiváltságosoké. Vagy a lelkészeké. Azonban Jézus a misszióparancsot nem a túlbuzgó fanatikusoknak mondta, hanem az MINDEN keresztény egyetemes és elsődleges küldetése! Vagyis a missziómunkában való aktív és valóságos részvétel nem opciója Isten országának, hanem magától értetődő jellemzője.

Sok oka van annak, hogy az európai kereszténység haldoklik. Okolhatjuk érte a középkori egyházat vagy a posztmodernt, a politikát vagy a Sátánt – de nekem meggyőződésem, és egyben szomorú tapasztalatom is, hogy a misszió hiányának elsődleges oka a misszió hiánya. Vagyis egészen egyszerűen az, hogy a keresztények nem hirdetik az evangéliumot, sokszor még a saját megtérésükkel sem verik fel még a családjukat sem. Az evangéliumot betettük a “magánügyek” címkéjű fiókba, és legfeljebb akkor halászunk elő valamiféle tanúságtételt, amikor már nagyon ráncigálják a fiókunkat. (Sajnos ilyen túl ritkán van…)

Szóval visszatérve Thom könyvére: a haldokló egyház már nem beszél Jézusról a nem hívőknek – csak maguk között diskurálnak Róla. A gyülekezet belterjes, ha jön egy-egy látogató, úgy kell noszogtatni valakit, hogy szólítsa már meg, és a misszió legfeljebb moralizáló prédikációs téma a szószékről, vagy régi szép emléke elődeink tetteinek – de kevés mai hívő ember életének valósága.

Vagyis szenvedélye.

Igen, ez a jó szó: szenvedélye.

Amíg ezt nem nyerjük vissza, csak haldokolni fogunk tovább! Az evangéliumhirdetés szenvedélyét. Vágyát. Lázát. Türelmetlen izgalmát.

Arról már nem is beszélve, hogy nem csak “intézményi” szinten haldoklunk emiatt, hanem a lelkünkben is. Mert a lelkünket nem a nagy teológiai mélységek éltetik, én nem ebben hiszek, hanem az Istennel való közösség, és az Istennek való “rendelkezésre állás”.

Szerintem nincs a világon nagyszerűbb érzés annál, mint amikor valaki a szemedbe néz, és azt mondja: köszönöm, hogy általad ismerhettem meg Jézust! Megmentetted az életem!

Na ez az, amiért érdemes élni, érdemes kereszténynek lenni!

(tovább…)

Két fogalmat szeretnék tisztázni.

Az egyik a RELEVÁNS. Ez azt jelenti: fontos, jelentőségteljes, az adott témához hozzátartozó, az összefüggésbe beleillő.

A másik az AUTENTIKUS: hiteles, hitelt érdemlő, objektíven is igazolható, hozzáértő.

Azt hiszem, ez a kettő nagyon lényeges tulajdonsága az evangéliumnak. És azt hiszem, ez a kettő nagyon problémás ma a magyar egyházban.

Mikor nem releváns egy üzenet?

Akkor, amikor nem elég jelentős ahhoz, hogy igyuk minden szavát, hogy jegyzetfüzettel vonuljunk a tanításokra, mert ott olyan fontos, lényeges dolgokat kaphatunk a Szentlélek által a tanítótól, amelyekre muszáj – mondom MUSZÁJ – emlékezni, azt muszáj továbbadni, muszáj róla beszélni! A releváns tartalom fontos, nélkülözhetetlen, életmentő, figyelmet fenntartó, megosztásra méltó tartalom, amely érint, megszólít, megvizsgál, gondolkodásra és cselekvésre késztet, döntéseket présel ki belőlünk.

Mikor nem autentikus egy üzenet?

Amikor nem szól semmiről, vagy nem arról szól, amit megnevez céljaként.

Példák. Tanítás a misszióról. Nem autentikus, ha olyan ember tanít róla, aki maga nem vezet embereket Jézushoz. Akit nem hallgat néhány olyan ember, aki miatta van ott a hallgatóságban. Bibliatanulmányozás – nem túl autentikus a bibliai háttér, a kortörténet, az eredeti nyelvek, a hermeneutikai szabályok ismerete nélkül. Ne értse félre senki: enélkül is szólhat Isten Lelke – csak nem autentikus a tanítás. Vagy: tanítás a politikáról – nem autentikus, ha olyan ember beszél róla, aki semmilyen közéleti szerepet nem vállal, nincs közösségi (nem gyülekezeti), társadalmi tapasztalata és kapcsolata, tudása és rálátása. És nem is érdekli a napi politika.

Mindegy mit sorolok: ha hiányzik a hozzáértés, a tárgyi felkészültség és tudás, akkor csak felszínességbe és közhelyességbe torkollik a tanítás. És azt hiszem, sokaknak van elegük a semmit mondó prédikációkból, amik egyszerűen megismétlik a felolvasott bibliai igeszakaszt, csak kicsit bő lére eresztve és kiszínezve.

A magma részéről nem hiszek abban, hogy a keresztény üzenetet el lehet intézni annyival, hogy mindegy mit mondunk, csak Jézusról szóljon. Hát, ez is az egyik oka, hogy itt tartunk, ahol tartunk. Vagy egy lelkésztől hallottam sok évvel ezelőtt, amikor “méltatlankodtunk”, hogy nem szólnak szinte semmiről az igehirdetései, hogy az a fontos, hogy mindenki legalább egy-egy morzsát találjon az igehirdetésben – annyi mindenkinek kell, hogy jusson. Hát igen, csakhogy nem a morzsákért megyünk el az istentiszteletre – hanem jól akarunk lakni. Mert szükségünk van Isten Igéjére!

Az a gyülekezet, amelyik nem kérdezi meg állandóan, hogyan kapcsolhatjuk össze az örökérvényű és nem változó evangéliumot a folyamatosan és hihetetlenül széleskörűen változó kultúrával és társadalommal – érdektelenné, unalmassá – irrelevánssá válik! Ahol hetek, hónapok telnek anélkül, hogy a prédikációk része lenne a napi kultúra, politika, közélet, média, gazdaság – a munkanélküliség, az EU, a globális környezeti problémák, a gazdasági recesszió, a depresszió – ott az emberek egy darabig elhallgatják azokat a régi szép történeteket, amelyeknek az életükhöz és a mindennapjaikhoz semmi közük nincsen már rég, aztán előbb-utóbb továbbállnak.

Tehát a terápia: RELEVÁNS ÉS AUTENTIKUS GYÜLEKEZET!

(tovább…)

A haldokló gyülekezetek negyedik jellemzője, hogy szinte teljesen befelé élnek. Önmagukat táplálják. A szolgálataik 80-90-100%-a a hívőkért van. Mindenféle imacsoportba, bibliatanulmányozásba, tanítványság-tanfolyamba, kóruspróbába zárkóznak, az istentiszteletek sokszor másfél-két-kétésfél óra hosszúak a szavalatok és lelki hozzászólások miatt – mert nem mernek kimenni az életbe, az utcára, a munkahelyekre, hogy ott kerítést fessenek, szemetet szedjenek, betegeket ápoljanak (nem a gyülekezet betegeit!), klubokban, kocsmákban, diszkókban prédikálják az evangéliumot. A templom/imaház négy fala a biztos menedék – és már nem az Úr. És alig marad idő az evangélizálásra. Évi egy-két szervezett alkalom. És a haldokló gyülekezetet onnan lehet azonnal felismerni, hogy még ezeken az agyonszervezett evangélizációkon sem éri el a kívülállók, a látogatók száma a jelenlévő gyülekezeti tagokét sem!

Tehát: vedd sorba a gyülekezeted alkalmait, és számold össze, hány olyan „Misszió”, program, alkalom, kiscsoport, rendezvény van, ahová
- kifejezetten hívsz kívülállókat
- rendszeresen megjelennek kívülállók
- látogató-orientált a témaválasztás, a stílus, a hangnem, a program?

Sajnos nekem is az az érzésem, hogy a mai kereszténység kimenekül a világból – ahelyett, hogy meghódítaná azt az evangéliummal. A „világ” ellenséges terület – és nem munkaterület. A gyülekezetek szubkultúrák, amelyek önmagukért élnek, miközben arról beszélnek, hogy a világ elvész körülöttük.

Természetesen nem arról van szó, hogy nincs létjogosultsága a befelé irányuló szolgálatoknak.

Ezt nem állítja Thom Rainer sem a könyvében – és én sem ezt mondom. De azt hiszem annyi mindenképpen jogos, hogy ahol az arány legalább nem 50-50% a kifelé és a befelé irányuló VALÓSÁGOS szolgálatok és alkalmak között, ott baj van. Céltévesztés. Bűn.

Sokszor elhangzott már, hogy az üldöztetés mindig jót tesz az egyháznak – kizavarja a hívőket a templomaikból az emberek közé.

Ez kéne most is.
Nagyon.

(tovább…)

Milyen grafikákat vagy betűtípust tegyünk a meghívókra? Székek vagy padok legyenek a gyülekezeti teremben? És milyen színűek? Vasárnap 4 órakor vagy 5 órakor kezdődjön az istentisztelet? Tradicionális egyházi zene vagy modern dicséretek? A lelkésznek kell öltönyt viselnie vagy nem? Lehet prédikálni 60 percet is, vagy csak 30-at? Milyen burkolat legyen az előtérben? Felolvassuk-e az adakozásokat, vagy sem?

Egy sor egetrengető kérdés…

És sajnos rengeteg idő, energia, lelkesedés megy el, folyik el, pazarolódik el ilyen, és ezekhez hasonló abszolút jelentéktelen dolgokon a gyülekezetben. És ebben az a tragédia, hogy sok gyülekezeti tag inkább vitázik ilyesmiken, akár még „indulatba is jön”, de ha megkérdeznék, ki hányszor böjtölt a megtérőkért, kinek tesz épp bizonyságot, kit tanítványoz, valószínűleg nagy hallgatás lenne a válasz.

Hihetetlen, mennyi apróságon tudnak keresztény emberek vitatkozni ahelyett, hogy a leglényegesebb dolgokra szánnák oda magukat! Gyülekezeti tanácskozások számtalan órája pocsékolódik el ahelyett, hogy ezeket az értékes időket a közbenjárásra, szolgálatra, a közben megszerzett tapasztalatok megosztására, a stratégiai együttgondolkodásra fordítanánk!

Ahogy Thom megfogalmazza: ezek a belső konfliktusok megfojtják a gyülekezeteket, és ez a rengeteg mellébeszélés és hiábavalóság beárnyékolja az egyház valódi küldetését és célját.

A fejlődő gyülekezetekben az ilyen típusú problémákat egyetlen ember egyetlen döntése megoldja, nem pazarolnak el vitákat és szavazásokat ilyen jelentéktelen dolgokra, mert a gyülekezetnek sokkal fontosabbra kell koncentrálnia: az emberek evangéliummal való elérésére. Hogy milyen színű legyen az imaterem fala? Azt meg bízzuk egy belsőépítészre.

Thom így fogalmaz: „A jelentőségteljes gyülekezetek nem engedik be az embereiket a személyes apróságokban való villongások posványába, hanem egyesítik a gyülekezet tagjait a lelki-szellemi fejlődés, és a Nagy Küldetés betöltésének közös céljai körül!”

(tovább…)