Nem vagyok „megmondó ember”. Sem okosabb, sem szentebb másoknál… sőt!!! De még mindig szeretem az egyházat, mert szeretem Krisztust. Nem kritizálni akarok, hanem közös gondolkodásra „ingerelni”. Elindítok egy post-sorozatot – kérlek szóljatok hozzá a felvetett témákhoz, konstruktívan, építően! Ha a végére jutunk, és lesz belőle valami, mert lesz, aki „beszálljon” a projektbe a gondolataival, és persze lesz rá pénzem is, kiadnám egy kiskönyvecskébe a postokat összegyűjtve, a kommentekkel együtt. Az lenne a címe: „A veszélyes egyház”. Önkritikus vizsgálódás lenne ez, nem magán-, hanem „egyházi” szinten – és jópár megoldási ötlet felvetése, amitől talán ki tudnánk törni a saját korlátaink közül, és olyanná válnánk, amilyenné válnunk kell: „veszélyessé”. Ahol történnek a dolgok, ahol változnak a sorsok, ahol van nyoma, kézzelfogható nyoma Isten jelenlétének és munkájának.

A mottó – amit alázattal és nagy tisztelettel, de egyben szerető intéssel a sorozathoz csatolnék: „Akinek nem inge, ne vegye magára! A többiek keressék meg a méretüket!”

1. TÁRSADALMI KAPCSOLATOK

Szekuralizáció. A keresztény egyház egyik nagy rákfenéje, amely bedarált bennünket.

Csak egy példa.
Ha a gazdasági tendenciákat nézzük, nem túl rózsásak a kilátásaink. Jelenleg a világgazdaság hanyatlik, bár tudom, hogy egyesek már a válság végét „elemzik ki” a történésekből. Tény azonban, ha mindez így folytatódik, egyre több ember kerül anyagi nehézségek közé, elveszítik a munkahelyüket, lakásukat, egzisztenciájukat – és emiatt egyre frusztráltabbak, elkeseredettebbek lesznek. Kiszolgáltatottabbak lesznek – és ez az, amit talán a legnehezebb elviselni. Azonban az evangélium terjedése és az anyagi jólét többnyire fordítottan arányos a világunkban – ki tudja, miért… Vagyis lehetséges, hogy a hitelek beomlása még a végén jót tesz velünk, mert rájövünk, mennyire bizonytalan minden, és ha kapaszkodó kell az élethez, az nem a forintárfolyam vagy a lakásunk lesz, hanem Isten. Ahogyan Agúr mondja a Példabeszédekben: „se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem, Uram!”

Persze annyira rosszul még nem állunk, talán nem is fogunk. De felmerül a kérdés: miben tud és akar segíteni Krisztus népe a bajbajutottakon? Vagy ez nem a mi dolgunk, mert ez nem „szellemi dolog”?
Ez a szekuralizáció lényege – már annak, ami a fejünkben vagy az érzelmeinkben zajlik. A koldusok mellett elmegyünk, de ha valaki összesározza a gyülekezeti szőnyeget, annak vége! (Na jó, most kicsit cinikus voltam.)

Félek, hogy az egyház elveszítette a kapcsolatát a társadalommal, amelyben él, mert egy hamis teológiának köszönhetően „ellenségnek” címkézte azt. Rosszabb esetben gyűlöljük, kevésbé rosszabban csak közömbösen hidegen hagy minket mindaz, ami a világban történik. Legalábbis nem kapcsoljuk össze mindazt a „hívő felünkkel”.

Nemrég olvastam, hogy egy 100 országra kiterjedő felmérés szerint a magyarok a művészeti, környezetvédelmi dolgokban, a karitatív munkában, a sportolásban a nagyon gyengén szerepelnek. Van, amelyik területen ezek közül az utolsó 10-ben szerepelünk! Nem érdekel már bennünket semmi – és ez alól a keresztények sem meggyőző kivételek! Pedig ezek a területek mind-mind SZOLGÁLATI ÉS MISSZIÓS TERÜLETEK IS EGYBEN! A konditeremben vagy a focicsapatban, egy színjátszókörben vagy egy környezetvédelmi akció keretében megrendezett nagy városi szemétszedő kampányban vajon nem lenne ezerszer több lehetőségünk evangélizálni, mint a gyülekezeti termünkben, vagy az utcán állva, a rohanó embereket traktálva a traktátusainkkal?!

Én hiszem, hogy a veszélyes gyülekezet benne él a társadalomban, és nagyon érzékeny az ilyen típusú változásokra. Ettől veszélyes – mert eléri az embereket, amikor krízisbe kerülnek, és kész nekik segíteni, amikor másra nem számíthatnak. Mert velük együtt nevet és sír, dolgozik és szórakozik.

Régen, a középkorban a templomépületek menedékek voltak, amikor jött az ellenség – a „civilek” ide húzódtak, hátha a vastag falak (és Isten) megvédi majd őket. Ma nem nyilakkal harcolnak ellenünk, nem a tatár rohan le – hanem a gazdasági válság, a válás, a drog… A veszélyes egyház falai ma is erősek, hogy megtartsák azokat, akik oda menekülnek. Mert ezt a falat ma emberek alkotják – a kötőanyaga pedig Isten szeretete és ereje.

Az igazán komoly kérdés: kinyitjuk-e az ajtót, és csinálunk-e a templomunkból közkórházat, menekült-tábort, munkanélküli segélyközpontot, használtruha-raktárat – vagy inkább őrizzük a „műkincsineket”, a tiszta szőnyeget, és elég, ha csak a bennfentesek koptatják a padjainkat… Lesz-e a gyülekezetünk szórakozóhely, vagy aki szórakozni akar, menjen a kocsmába, diszkóba, éjszakai klubokba?!

A mai nyugati egyház sokszor talán csak missziós utakat és projekteket szervez távoli szegény vidékekre – mert néhány nap vagy hét „látogató-szolgálat” bőven elég a nyomorból, betegekből, a fizikai munkából… de otthon, állandóan ki akarja ezt csinálni?! Inkább támogatunk havi x ezer forinttal egy afrikai vagy ázsiai árvát, mintsem lemenjünk a saját városunk nyomortelepére, vagy csak egy „ismerős” hajléktalan etetését vállalnánk el a térről. (Persze nincs is „ismerős” hajléktalan, mert azokat nem ismerjük…) Mikor vesszük észre, hogy éhezés, nyomor, szükség nem csak Afrikában van!

És egy másik szempont: sok angol gyülekezet „temploma” egyben a helyi művelődési központ is. Sporttelepeik vannak, konditermük – nem csak a hívőknek, a gyülekezet tagjainak – hanem mindenkinek! Hogy a „templom” olyan hely lehessen, ahol az emberek jól érzik magukat, ahová szabad bejárásuk van, ahol nem csak egyetlen dolgot lehet csinálni egyetlen feltételrendszeren keresztül. És a „hit” nem a különböző programokba bújtatott istentiszteleteket jelenti, nem azokon keresztül „működik” (aerobic keresztény popzenére, vagy focimeccs a szünetben félórás prédikációval), hanem a SZEMÉLYES KAPCSOLATOKON keresztül!

A lényeg: a „világ” csak abból az egy szempontból érdekel minket, hogy „meg kell térnie”. Amíg ezt nem akarja, addig nem is érdekel bennünket. „Mehet a pokolba!” A „világi emberek” csak akkor lendítenek ki minket rezignált szellemi közönyünkből (esetleg megvetésünkből), ha meg akarnak térni. Akkor hirtelen észrevesszük őket! Lakótelepeken sokszor nem ismerjük a szomszédainkat sem, nem köszönünk azoknak, akikkel egy házban lakunk – bezzeg, ha egyszer eljönne a gyülekezetbe! Onnantól kezdve a szemetet is levinnénk helyette!!!

De nem fordítva kellene ennek működnie?!
Akkor lehet, hogy többen lennénk…

A veszélyes egyház attól veszélyes, hogy veszélyt hordoz – félelmet kelt, tiszteletet ébreszt, mert valami hatalmas, erős és győztes ismerhető fel benne és általa. „Az apostolok által sok jel és csoda történt a nép között. Mindnyájan a Salamon csarnokában tartózkodtak egy akarattal, de mások közül senki sem mert hozzájuk csatlakozni. A nép azonban magasztalta őket.” (ApCsel 5,12-13)

Félek, hogy mi nem sok veszélyt jelentünk a környezetünk számára. Senki nem esik hasra tőlünk – pedig Krisztust képviseljük és ábrázoljuk ki ebben a világban, és EGYEDÜL MI csináljuk ezt! Az egyház, Krisztus egyháza.

De hol van az erő, a hatalom, a jelek, a társadalmi „súly” – vagy egyáltalán a jelenlét?!

Bezártuk.
A négy fal közé, a tradíciók közé, az istentiszteleti liturgiába, a szentbeszédekbe, a gyülekezeti tagságba, a saját újszövetségi törvényeink és kereteink közé. Amikből csak az emberek maradnak ki. Mármint a „világiak”.

(Kicsit eklektikusnak sikeredett az első post, bocsánat érte. Szétszórt vagyok, elkalandoznak a gondolataim… ez látszik. De remélem, a lényeg átjön azért.)

(tovább…)

Sokan sokféle álmot álmodnak az angyalokról. Teológizálunk, elmélkedünk, vitázunk, mit csinálnak, kik lehetnek. Aztán a még zavaróbb kérdés, hogy mit fogunk csinálni a halálunk után? Mi lesz a "mennyben" az az "Istennek való szolgálat", a "dicsőítés"… mertvalahol mindenki érzi, hogy egy vég nélküli istentisztelet az örökkévalóságban elég egysíkú lenne.

Tegnap láttam egy filmet. Az első két perc után nem gondoltam, hogy végig fogom bőgni… a legjobb film, amit az utóbbi években láttam. És ha ez várna ránk a halálunk után – bár lehet, hogy baj van velem – szívesen választanám! (Mármint a jókat, természetesen :-) Szívesen lennék ilyen védőangyal, akinek az a dolga, hogy vigyázzon az emberekre, aki hallja az élet igazi dallamát, aki harcol és ha kell az életét áldozza egy ember megmentéséért – legyen az bármilyen szörny is, mint INK.

Szóval ez a film címe. Nem találtam semmilyen infót, még egy blogbejegyzést sem magyarul a filmről, senki nem hallott még róla… de remélem, ezután sokan meg fogják nézni. Akkor is, ha az első jelenet nem épp azt sejteti, hogy valamiféle magasztos álmot látunk majd arról, miért is érdemes egyáltalán élnünk. Hogy miről is szól ez az élet. Remélem, lesz sok keresztény gyülekezet, ifi és filmklub, ahol levetítik majd ezt a filmet, sok evangélizáció, amelyen emberek térnek majd meg, mert régen készült ilyen jó film, ami ennyire alkalmas lenne erre. Ajánlom mindenkinek. Mert amióta láttam, angyal szeretnék lenni.

Bár tudom,  ezt kellene tennünk már ebben az életben is, mégha nem is ugyanilyen módon. De a lényeg, a cél, a tét ugyanez!

(tovább…)

1. SZÜKSÉG

Spurgeon mondott valami olyasmit, hogy a felkészülésben az a legnehezebb, hogy megkapjuk, mire van szüksége a gyülekezetnek. Nem az a legnagyobb kérdés, hogy mi a jó recept, hanem hogy mit főzzünk?!

Egyrészt nagyon figyelni kell Isten vezetésére, mert az igehirdetés prófétai szolgálat: Isten üzenetét kell közvetítenünk.

Másrészt viszont tanítói feladat. Főleg manapság, nagyon szükség van egy átfogó szemléletű tanítói munkára, amely során nem csak megtérnek az emberek, hanem fel is tudnak nőni a keresztény érettségre! Mert sok helyen tele vannak a gyülekezet lelkileg kiskorúakkal. Ehhez nagyon átgondolt tanítási tervre van szükség – éves, havi lebontásban. A legjobb, ha sorozatokat, méghozzá vagy tematikus, vagy bibliai könyvek áttanulmányozására épülő sorozatokat tartunk.

2. KÖZPONTI ÜZENET

Minden prédikációnak szólnia kell egy központi üzenetről, egy kulcs-igazságról. Ennek nagyon egyértelműnek kell lennie, mindennek rá kell mutatnia, és ezt kell „felemelnie”. Olyan prédikációkra van szükség, ami után ha tíz embertől megkérdezzük, hogy mi volt a lényege az igehirdetésnek, nem tízfélét mondanak, hanem ugyanazt! Ekkor volt központi üzenetünk. Aztán ezt majd mindenki alkalmazhatja magára ezerféleképpen. A legtöbb prédikációból ez sajnos hiányzik. Túlságosan szétfolynak, és annyi mindenről szólnak, hogy már nem lesz mire emlékezni.

A kulcsmondatot ismételni kell, szájba rágni, hogy a végére mindenkinek a fejében ez a mondat vagy gondolat lüktessen.

3. JEGYZET / VÁZLAT

Szinte minden komoly igehirdető leírja a prédikációit! Az egyháztörténelem nagy szónokai éppúgy, mint a mai „sztárigehirdetők”. Nem azért, hogy felolvassák, hogy mereven papírból prédikáljanak – hanem mert felkészülnek, és a jegyzet ennek a bizonyítéka. Aztán otthon is lehet hagyni. A jegyzet vagy a vázlat nem feltétlenül a szószékre kell – hanem a felkészüléshez. Hogy tudjuk, miről akarunk beszélni. Churchill mondta: ha nyilvánosan beszélnek kell, és csak tíz percet kapok, akkor arra a tíz percre hetekig készülök. Ha azonban addig beszélek, ameddig akarok, nincs keret, akár most is kezdhetjük.

4. FELKÉSZÜLÉS

A növekvő gyülekezetek pásztorai átlagosan 20-28 órát készülnek egyetlen igehirdetésre! Szemben a stagnáló és fogyatkozó gyülekezetek igehirdetőivel, akiknél ez 0,5-2 óra között van. Tanulmányozzák a Bibliát, exegetálnak, átolvassák az egyháztörténelmi utalásokat, hiszen kétezer éve prédikálnak már előttünk, és van kiktől tanulni és idézni, és a tárgyukat is alaposan tanulmányozzák. Nincs hiteltelenebb, mint az a prédikátor, aki „isteni tekintéllyel” ostobaságokat, pontatlanságokat beszél, aki felkészületlen abban, amit mond. Főleg ma, amikor mindenki írja a wikipédiát, vagyis mindenki jobban tudhatja és meg is mondhatja – nem lehetünk dilettánsak a saját szószékünkön!

5. ILLUSZTRÁCIÓ

Nagyon ütős sztorikra van szükség. Sajnos az igehirdetésekben túl sok a szakállas példa, sztori és illusztráció. Mintha mindenki ugyanazt a pár forrást ismerné csak. Egy prédikációban két-három illusztrációnál több nem kell – de azok legyenek nagyon ütősek! Nem könnyű ilyeneket találni, de nem is lehetetlen.

6. ALKALMAZÁS

Bár homiletikai közhely, hogy az alkalmazás a csúcspontja a prédikációnak, ez valahogy mégsem igazán megy. Még mindig túlságosan elméleti és teológiai az átlag magyar igehirdetés. Kevés a konkrétum, a valós emberi példa, ráadásul a valós helyi, személyes megoldási javaslat. Nem merünk olyan egyszerűen beszélni, mint a gyülekezeten kívül. Még mindig kísért a pátosz, a szószék „szentsége”, a rengeteg tabutéma, amiről nem merünk prédikálni, azok a szavak, amiket nem illik kimondani – holott az életünk részei.

Az alkalmazás attól alkalmazás, hogy megvalósítható lépéseket, tetteket fogalmaz meg. Döntések elé állít, és azokat számon is kéri. Kihívás elé állít. Változásra kényszerít – nem a változás akarására, hanem konkrét, megnevezhető, elszámolható változásokra. Attól alkalmazás, hogy utána mindenki le tudná írni egy darab papírra, hogy akkor most mit is kell csinálnia, ha hazament a gyülekezetből.

7. ÉRLELŐDÉS

A legrosszabb (szerintem), ha valaki vasárnap hajnalban készül. Nem fog összeérni a prédikáció. Az a jó, ha van idő újra és újra átgondolni, átolvasni, érlelni. Rengeteget tud formálódni az a prédikáció, amelyiknek van ideje megérni.

8. GYAKOROLD EL!

Ez talán furcsa, de aki próbálta, tudja, mennyire más valami leírva, mint hangosan kimondva. Én sokszor hangosan elprédikáltam napokkal korábban a prédikációimat, és az első „hangpróba” után átírtam a felét. Vagy mondd el a barátodnak, mentorodnak, vezetődnek, házastársadnak. Kisebb baj, hogy egyvalaki esetleg „unatkozni fog” az igehirdetés alatt, mintha az egész gyülekezet unatkozna. Persze nem vagyunk ehhez hozzászokva, és a kritikát is nehezen fogadjuk. De ezt is meg kell tanulni. Amikor gyerekek voltunk, és felelni kellett, azt a szüleink kikérdezték otthon. És ha otthon ment, a suliban sem volt baj. Miért félünk ettől, ha sokkal fontosabb „felelésről” van szó?!

Persze erről ezernyi könyvet írtak már. Ez csak néhány tanács – jórészt a saját tapasztalataim alapján. Remélem hasznosak, és lesz, akinek segítenek. Ezért is írtam le őket.

(tovább…)

Hozzám is elért egy körlevél, amely szerint nanorészecskék vannak a H1N1 oltásban, amelyekkel manipulálnak majd minket genetikai szinten, vagy épp a totális kontroll lehetőségét építik bele a szervezetünkbe. Persze már hallottam a témáról olyan „autentikus” forrásokból, mint az Index vagy a Bumeráng – de most megjött az infó „evangéliumi” változata is. Itt a link: www.kma-hu.com/vegsoidok/nanorobotok.htm

Ellenpólusként – vagyis egy másik szemszögből (mármint hogy mekkora hülyeség az egész) az urbanlegends.hu csapatának véleménye (a hozzászólásokkal együtt): www.urbanlegends.hu/2009/09/halalchip_uj_medicina_helmut_pilhar/

Megmondom őszintén, nem tudom, mit kezdjek az ilyen hírekkel. Tanultam némi genetikát, érdekel is a dolog, és valószínűleg már rég zárolva van a technológiai tudás egy ilyen projekthez. Ugyanakkor valahogy túl sok már az összeesküvés-elmélet, a hoax, és nem hiszem, hogy pont ettől erősödik a hitünk vagy térnek meg az emberek… de ki tudja? Egyszerre van bennem félelem attól, hogy a bűnös ember hogyan él vissza a tudomány adta lehetőségekkel, és a szekpticizmus az ilyen áltudományos vagy épp kegyes szenzációbuborékokkal szemben.

Mitől leszünk hívők? Attól, hogy ilyen leveleket terjesztünk vagy ezekben hiszünk? Nem akarok hitetlennek sem tűnni, de miért van, hogy a kereszténység szinte kizárólag csak a negatív kampányhoz ért: kell egy ellenségkép, aki vagy ami ellen harcolhatunk, emberek, tudomány, bűnök, más vallások – mintha nem lenne semmi jó, ami MELLETT kiállhatnánk. Pedig talán meg kellene tanulnunk végre pozitív módon kommunikálni, és olyan értékesnek bemutatni a hitünket, az Urunkat, ami után lázasan fognak rohanni az emberek – mert ANNYIRA JÓ! De ez már megint másról szól, mint amiről írni akartam…

Vajon mi az igazság? Vannak nanorobotok az oltásban, vagy nincsenek?

Vagy lehet, hogy nem is kellene, hogy érdekeljen a dolog?!

(tovább…)

2003. decemberében Eric Knorr, az InfoWorld főszerkesztője új fogalmat alkotott – megszületett a WEB2. És nem csak az internet, a kultúra egésze átlépett egy új korszakba.

Egy idézet a wikipédiából a web2 szócikkéből:
A web 2.0 (vagy webkettő) kifejezés olyan internetes szolgáltatások gyűjtőneve, amelyek elsősorban a közösségre épülnek, azaz a felhasználók közösen készítik a tartalmat vagy megosztják egymás információit. Ellentétben a korábbi szolgáltatásokkal, amelyeknél a tartalmat a szolgáltatást nyújtó fél biztosította (például a portáloknál), webkettes szolgáltatásoknál a szerver gazdája csak a keretrendszert biztosítja, a tartalmat maguk a felhasználók töltik fel, hozzák létre, osztják meg vagy véleményezik. A felhasználók jellemzően kommunikálnak egymással, és kapcsolatokat alakítanak ki egymás között. Az interaktivitás és a fogyasztók egymással folytatott kommunikációja miatt napjainkban alig van olyan oldal, amely köré ne szerveződne valamilyen közösség.
LINK ITT a teljes cikkhez: hu.wikipedia.org/wiki/Web2

Egy általam nagyra értékelt blogger cikkében olvastam egy kifejezést: „leadership 2.0”. A web2 által hozott változásokat vetítette át a vezetőség működésére. Én is sokat foglalkozok ezzel a témával, a chupi2009 tréningen is volt ezzel kapcsolatban egy teljes előadás – érdemes átgondolni tehát ezt a témát. Néhány gondolat:

1. Az L2 (legyen ez most a Leadership 2.0 rövidítése a postomban) VÁLTOZÁS-CENTRIKUS. Úgy is lehetne fogalmazni: dinamikus. Szemben a hagyományos vezetői modellel, amely alapvetően STATIKUS. Főleg, ha a gyülekezeti vezetőségekre gondolunk, amelyeknek célja a meglévő rendszer fenntartása és megőrzése, a kialakult szokások, a status quo fenntartása, a hagyományok védelme, az ismert és megszokott működési útvonalak biztosítása. A hagyományos vezetői modell alapvetően FENNTARTÓ szemléletű. Ezzel szemben az L2 kifejezetten kísérletező, folyamatosan változtató és újító. Nem is akar a kitaposott utakon maradni, mert a környezete folyamatosan csak letér és kitér abból. Mindenre azonnal reagálnak, sőt, sokszor kifejezetten generálják a változásokat, egyszerre több alternatívát futtatnak párhuzamosan, kockáztatnak – mert nem félnek a változástól. A változás egyébként sem kerülhető el, mert a világunk és az életünk sem statikus. Ha ezt beismerjük, két megoldás közül kell választanunk: vagy futunk a változások után, és ameddig tudjuk, őrizzük a megszokottat, és csak akkor változunk, ha már nincs más lehetőségünk – vagy inkább elébe megyünk, és magunk generáljuk, ezáltal irányítjuk a változásokat. A web2 – az L2 a második utat járja.

2. Az L2 ÁTLÁTSZÓ. A web2 lényege, hogy nincsenek titkok, elhallgatott és szőnyeg alá söpört dolgok, mert bárki belekiálthatja a tömegbe azt, amit tud, a véleményét, a kritikáját, a mondanivalóját. A régi típusú vezetőség nagyon ügylet a látszatra, a bennfentesség érzésére és tudatára, a kiváltságokra és előjogokra, arra, hogy nem tartoznak mindenki felé elszámolással (jó ha egymás felé, de ez se mindig igaz). Az L2 azonban átlátszó – nem is lehet más. Nincsenek titkok, mindent vállalnak a nyilvánosság előtt is. Számon kérhetők, méghozzá BÁRKI részéről, nem kell jogosítványt felmutatni ahhoz, hogy egy ilyen vezetőt akár egy tini megkérdezzen, mit miért csinált. És ezt nem támadásként élik meg, hanem a vezetői feladattal együttjáró természetes következményként. Ez óriási szemléletváltást jelentene az egész közösség számára!

3. Az L2 a PÁRBESZÉDET ÜNNEPLI. A régi típusú vezetőség az egyirányú kommunikáció híve. Azt szereti, ha „megmondhatja a frankót”. A kedvenc helye a szószék vagy a pódium, az elől-levés, a többiektől való elkülönült, „vezetői” pozíció. És a lényeg, hogy az ilyen vezetőség mindig KINYILATKOZTAT. Az L2 ezzel szemben előbb kérdez, és nagyon figyelmesen meghallgatja a válaszokat, beszélget, nem menekül a vita elől, és a kritikát soha nem söpri le az asztalról, hanem megválaszolja. És ha kell, beismeri, hogy nincs igaza, és elfogadja akárki – AKÁRKI – tanácsát, ha az az igaz! Nem a pozíciót védi, hanem az igazságot keresi. A lényeg, hogy folyamatosan és egyenrangúan kommunikál.

4. Az L2 CSAPATJÁTÉKOS. A régi vezetők egytől egyig hithősök voltak – vagy legalábbis azzá szerettek volna válni a saját embereik előtt. Hősökké, akik a többieknek utat mutatnak, akik a többiek helyett dolgoznak vagy épp feláldozzák magukat. A régi típusú vezetők hihetetlenül védték a pozíciót, a „hivatalt”, ahová nem volt könnyű bejutni. Rendszerint bonyolult és nyomasztó feltétel-rendszernek kellett megfelelni, vizsgákon kellett átmenni, kimondva vagy kimondatlanul. És aki „bejutott”, az „benn volt” – máshol, mint a közösség többi része. És még valami: a régi vezetők a feltörekvő fiatalokban vagy megtérő újakban versenytársat láttak, akiktől a szívük mélyén „féltették” a „hivatalt”. A „nem vezető” gyanússá és nem kívánatossá vált, ha vezetni akart – mert nem az ajándék, a tehetség, az eredmény számít nekik, hanem a „hivatalosság”.

Ezzel szemben az L2 teljes mértékben csapatjátékot játszik. Mindenkit be akar vonni – és nem csak az alárendelt pozíciókba (így a régieknek sem volt gond). Az L2 célja, hogy közösen győzzünk, és ezért közösen is dolgozzunk, mert egy csapat vagyunk, amelyben mindenki ugyanolyan értékű – csak esetleg más és más a pillanatnyi feladatunk. Az L2 a vezetői tehetséget keresi, és azonnal teret ad annak, akiben ezt felfedezi. Befogadó és lehetőséget teremtő – ugródeszka mindenkinek, aki ugrani akar! Számára nem a vezetőség „a” csapat – hanem az egész közösség!

5. Az L2 MEGOSZTÓ MENTALITÁSÚ – ezt elég rosszul fogalmaztam meg, de az „adakozó” nem egészen azt jelentené, amire gondolok. Nézzük megint előbb a régi típusú vezetést. Az GYÜJTÖGETŐ, felhalmozó és őrizgető mentalitású. Nem egy gyülekezetről tudok, amelyik nem tervez építkezést, de szó szerint milliókat őrizget a bankszámláin lekötve, miközben szó szerint ki kell könyörögni egy pár tízezer forintos összeget is a vezetőktől misszióra, a fiataloknak egy új hangszerre, egy konferencia-költségre. A régi vezetők felhalmoznak, és aztán „ülnek a kincseiken”, nehogy valami miatt „kevesebbjük” legyen – mert úgy vélik, hogy az az „övék”, és a sáfárság azt jelenti, hogy amit felhalmoztak, azt meg kell védeniük. Ugyanígy védik és őrzik a telefonszámokat, a címeket, a kapcsolatokat, visszatartanak információkat, titkolják a lehetőségeket, mert ezek biztosítják számukra a „hivataluk” magasabbrendűségét és különbségét. Ezzel szemben az L2 mindenét megosztja, mert úgy gondolja, hogy a javakat használni kell Isten dicsőségére, nem őrizgetni, és a „bőség” nem a bankszámlákon vagy a noteszekben van, hanem az emberekben. Ez nem tékozlást jelent, hanem FELHASZNÁLÁST. Mert nem az a gazdag, akinek van egy pohár vize, hanem az, aki azt a poharat újra és újra meg tudja tölteni vízzel, miközben másoknak inni ad. Az L2 megosztja a javait, felhasználja, értékesíti az értékeit, és folyamatosan újratermeli – mert a célja a gazdagítás, és nem a gazdagodás.

6. Az L2 EMBER-CENTRIKUS, és nem rendszerben gondolkodik. Jézus üzenetének egyik központi eleme, hogy nem „egyház” vagy „gyülekezet” létezik, mint valamiféle filozófiai vagy társadalmi fogalom – hanem hús-vér emberek léteznek, akik az egyházba vagy a gyülekezethez tartoznak. Nem az „egyházat” kell szolgálni – hanem az embereket. A régi típusú vezetőség a rendszer szolgálatában állt, a feladata a rendszer fenntartása és működtetése volt. Ehhez szüksége volt hierarchiákra és szabályokra. És nem ez az alapvető probléma, ezekre tényleg szükség van – hanem az, hogy az ember csak ezek után következett a sorrendben. És ha választani kellett, mire vagy kire jut idő, akkor a rendszerfenntartás nyert. A történelmi egyházak lelkészei idejük (életük) 50-60%-ában adminisztrálnak és különböző funkciókat töltenek be – és nem marad idejük evangélizálni. Az evangéliumi gyülekezetek lelkészei prédikálnak és evangélizálnak a szószékről – de talán már évek óta nem vezettek senkit Jézushoz a saját családjukból vagy környezetükből. Nem az a „dolguk”.

Az L2 teljesen más. Itt a középpontban a hús-vér ember felé szolgálat áll, legyen az „kívülálló” vagy gyülekezeti tag. Az L2-es vezetők benne élnek a saját közösségükben, mindenki számára elérhetők és egyenrangú csapattagok, partnerek. És amikor a gyülekezetre néznek, akkor olyan embereket látnak, akiknek tudják a neveit, ismerik a gondolataikat, akiknek nem kell valamiféle „szolgálati utat” bejárniuk, ha el akarnak jutni hozzájuk, hanem egyszerűen a „testvéreik”, a barátaik.

7. AZ L2 KÖZÖSSÉGET ÉPÍT. A régi típusú vezetők individualisták. Magányos harcosok, akiknek nincs idejük a személyes közösségre. A legtöbb pásztor hazánkban magányos. Nincsen barátja a gyülekezetben (sok teológián és felekezetben még tiltják is ezt, vagy legalábbis nem ajánlják), nincs mentora, senki, akivel elszámoltatási kapcsolatban van, nincs lelkigondozója, nincs személyes lelki vezetője vagy tanácsadója, és még a lelkésztársaival sincs ideje vagy kedve összejárni, hogy legalább „szakmai” közösségben legyenek, személyesen átbeszélgetve a mindennapok terheit és kérdéseit – maradnak az LMK-k. A gyülekezeti vezetők sokszor ugyanígy vannak. És félek, az igazi baj, hogy a régi típusú vezetőknek nincs is igénye erre – mert különben tennének róla, hogy ne maradjanak egyedül. Az L2 teljesen más. Nem magányos harcosok csapata, hanem olyan közösség, amely együtt él, és együtt akar győzni. Az L2-es vezetőség nem csak egy „testület”, hanem egy baráti társaság, akiknek az élete nem csak a vezetőségi alkalmakon keresztezi egymást, hanem a hétköznapjaikban, a magánéletükben is egymás életének szerves részei. Nem a hivatalosság, a megbízás, a felelősség, a titulus vagy a hivataluk teszi őket eggyé – hanem összetartoznak, mert szeretik egymást, és mert barátok is. Ez óriási dolog – nekem volt részem mindkét fajta vezetőségben dolgozni, és össze sem tudom hasonlítani a kettőt!

Nos, ez csak néhány szempont a sok közül. Remélem van értelme tovább gondolni őket!

A világ, amelyben élünk megváltozott – és a világ emberekből áll, olyanokból, mint amilyenek mi is vagyunk. A gondolkodásunk is változik, és a gyülekezeteinknek is kell. Annak, ahogyan megéljük a hitünket, és ahogyan képviseljük Krisztust. Vonjuk le a tanulságokat – és ne féljünk a változástól!

(Ez a cikk eredetileg a Tonhal Portálon jelent meg – de az időszerűsége miatt a blogon is lehozzuk.)

(tovább…)