Milyen grafikákat vagy betűtípust tegyünk a meghívókra? Székek vagy padok legyenek a gyülekezeti teremben? És milyen színűek? Vasárnap 4 órakor vagy 5 órakor kezdődjön az istentisztelet? Tradicionális egyházi zene vagy modern dicséretek? A lelkésznek kell öltönyt viselnie vagy nem? Lehet prédikálni 60 percet is, vagy csak 30-at? Milyen burkolat legyen az előtérben? Felolvassuk-e az adakozásokat, vagy sem?

Egy sor egetrengető kérdés…

És sajnos rengeteg idő, energia, lelkesedés megy el, folyik el, pazarolódik el ilyen, és ezekhez hasonló abszolút jelentéktelen dolgokon a gyülekezetben. És ebben az a tragédia, hogy sok gyülekezeti tag inkább vitázik ilyesmiken, akár még „indulatba is jön”, de ha megkérdeznék, ki hányszor böjtölt a megtérőkért, kinek tesz épp bizonyságot, kit tanítványoz, valószínűleg nagy hallgatás lenne a válasz.

Hihetetlen, mennyi apróságon tudnak keresztény emberek vitatkozni ahelyett, hogy a leglényegesebb dolgokra szánnák oda magukat! Gyülekezeti tanácskozások számtalan órája pocsékolódik el ahelyett, hogy ezeket az értékes időket a közbenjárásra, szolgálatra, a közben megszerzett tapasztalatok megosztására, a stratégiai együttgondolkodásra fordítanánk!

Ahogy Thom megfogalmazza: ezek a belső konfliktusok megfojtják a gyülekezeteket, és ez a rengeteg mellébeszélés és hiábavalóság beárnyékolja az egyház valódi küldetését és célját.

A fejlődő gyülekezetekben az ilyen típusú problémákat egyetlen ember egyetlen döntése megoldja, nem pazarolnak el vitákat és szavazásokat ilyen jelentéktelen dolgokra, mert a gyülekezetnek sokkal fontosabbra kell koncentrálnia: az emberek evangéliummal való elérésére. Hogy milyen színű legyen az imaterem fala? Azt meg bízzuk egy belsőépítészre.

Thom így fogalmaz: „A jelentőségteljes gyülekezetek nem engedik be az embereiket a személyes apróságokban való villongások posványába, hanem egyesítik a gyülekezet tagjait a lelki-szellemi fejlődés, és a Nagy Küldetés betöltésének közös céljai körül!”

(tovább…)

Igaz, hogy ezek az adatok kifejezetten a nagyobb amerikai gyülekezetek vezető pásztorairól szólnak – de a cikk felvetései hasznosak – arról már nem is beszélve, hogy mennyire hasznos illetve tanulságos lenne egy ehhez hasonló felmérés nálunk is. Amíg ez nem lesz meg, addig is marad az önellenőrzés. Remélem hasznos lesz ez a cikk!

Az első adat: a vezető lelkészek…
- 81%-a tanító
- 51%-a vezető – a szó szervezet-vezetési és menedzselési értelmében
- 33%-a olyan, aki előre és a jövőbe lát, aki felismeri a trendeket, a szükséges lépéseket – akinek van látása a gyülekezetre és a misszióra nézve
- és mindössze 16%-a pásztor, lelkigondozó, embereket vezető.

Jézus nyilvános szolgálatának legnagyobb részét közvetlenül az emberek között, azok gyógyításával töltötte – legyen szó bűnbocsánatról, szabadításról, gyógyításról fizikai vagy lelki értelemben. A mai lelkészeknek mindössze 1%-a látogatja rendszeresen és tudatosan a gyülekezetének tagjait a saját otthonukban, hogy szolgáljon feléjük. 7%-uk vezet személyesen Jézushoz embereket, azaz ennyien vannak azok, akik nem csak tanítják másoknak vagy prédikálják a nagy misszióparancsot, hanem a lelkészi hivataluk mellett megmaradnak hitvalló és evangéliumot hirdető „magánszemélyeknek” is.

10%-uk vallotta magáról azt, hogy van ajándéka, elhívása a pásztorolásra – vagyis konkrétan az emberek vezetésére – ez összefügg azzal, hogy a vezető lelkészek nagy része inkább szónok és előadó, mintsem coach. A megkérdezett pásztorok 79%-a vallotta be, hogy a legjobban a szószéken érzi magát, és főleg akkor, amikor a jövőre irányuló terveiről beszélhet a gyülekezetnek.

A nagyobb amerikai gyülekezetek vezető lelkészei átlagosan 16 éve vannak már szolgálatban, de 42%-uk minimum 5 évet eltöltött más foglalkozással is. Szinte mindenki „üzletember” volt korábban. Ráadásul a szolgáló lelkészek egyharmadánál a feleség továbbra is működteti a háttérben az üzleti vállalkozást is – amely sokszor összefonódik a gyülekezeti vagy missziós szolgálattal (pl. könyvkiadás).

Érdekes módon bár a lelkészek nagy része a szószéken éri elemében magát, a megkérdezettek közel fele (45%) kifejezetten zárkózott, introvertált személyiségnek tartja magát.

Egy nagy gyülekezet pásztora átlagosan 53 hetet „dolgozik” hetente. Ez jóval több, mint az átlagos 40 órás munkahét! Ebből 19 órát tölt felkészüléssel, elsősorban a prédikációkra és nagy alkalmakra, illetve az alkalmakon való szolgálatokkal, 9 órát ül különböző találkozókon és megbeszéléseken, és 5 órát tölt hetente személyes csendességgel és imádkozással.

Ami érdekes, hogy 5%-uk elégedetlen a vezetőségi tagjaival. A többségnek tehát nincsenek személyi konfliktusai, vagy ha vannak, meg tudják oldani azokat. – Ez valószínűleg az egyik jelentős különbség a kinti és a magyar „állapotok” között. Sajnos. Ezen a téren lenne mit tanulnunk!

A lelkészek gyülekezeten kívüli tevékenységei érdekesek. Általában nem jellemző rájuk az, hogy hobbijuk lenne, társadalmi/társasági életet élnének vagy például a gyerekeik iskolai rendezvényeibe kapcsolódnának be. A három leggyakoribb gyülekezet kívüli tevékenységükből kettő ismerős lehet nekünk is – a harmadik azonban meglepő!

Tehát a szabadidejük nagy részét a saját felekezetük rendezvényeinek látogatása (32%), helyi felekezetközi alkalmakon való részvétel (37%) – és százalékarányában a kettő között, 34%-kal az aktív sportolás teszik ki!

Nos ez az, amit a magyar pásztorok eltanulhatnának amerikai kollégáiktól!

Hol töltődnek fel lelkileg az amerikai pásztorok?

41%-uk saját gyülekezetének dicsőítő és imaalkalmain, 27%-uk pedig valamilyen kiscsoportban, amiben részt vesznek. A személyes lelki növekedés forrásaként 79%-uk nevezte meg a bibliaolvasást.

Jelen felmérés a Leadership Network által 2009-ben lefolytatott felmérés eredményéből való szemezgetés, amelyet 232 kifejezetten nagy, 2000 fő feletti gyülekezet vezető lelkészével készítettek.

Mit szólsz hozzá?
Kérlek mondd el a véleményed, milyen lehet a magyar lelkészek statisztikája ezeken a területeken?

(tovább…)

1. EGY FELISMERÉS – Ezzel kezdődik az igazi vezetői lét. Felismerése annak, hogy a vezetés ajándék, felelősség, lehetőség, kiváltság, művészet – valami, ami nem terem magától, nem megy magától, hanem folyamatosan invesztálni kell, folyamatosan tanulni, fejlődni és dolgozni kell érte! Ehhez pedig mintákra, példákra, tanítókra van szükség! Ezért keress olyan vezetőket, akiktől tanulhatsz – és akiktől nagyon tudatosan tanulni is fogsz!

2. HATÉKONYSÁG – a szó legnemesebb értelmében. A vezetés nem elméleti vagy kísérleti tudomány – bár sokan annak tartják. A vezetőn múlik a vezetettek jövője, sorsa, anyagi jóléte, eredményessége, hitelessége. Sem egy vezetett ember élete, sem egy vezetett szervezet, szolgálat, főleg misszió nem lehet elméleti kísérletezés gyakorlóterepe!

A vezető dolga, feladata, kötelessége és felelőssége, hogy amit vezet, az fejlődjön, előre jusson, növekedjen, gazdagodjon, szaporodjon. Ha ezt betölti a vezető, alkalmas a feladatára, és „hatékony”. Ha nem az, mert az eredmények elmaradnak, akkor azonnal váltani kell, amíg nem késő.

Túl sok alkalmatlan és gyümölcstelen vezető marad túl sokáig vezetői pozícióban, és többnyire csak egy krízis vagy egy tragédia mozdítja ki a helyükről. Különösen igaz ez keresztény és gyülekezeti viszonylatban.

És ez életveszélyes! Mert az ÉLETET veszélyezteti!

3. AZ ARANYSZABÁLY – Emlékezz az aranyszabályra: amit akarsz, hogy veled tegyenek, azt tedd te is másokkal. Vezetőként talán a legfontosabb felelősségünk, hogy szeressük és szolgáljuk az embereinket! Hogy ne csak az eredményeik legyenek fontosak számunkra, hanem ők maguk. És ezt ne csak mondjuk, hanem érezzék is, sőt, inkább ők mondják rólunk! Az igazi vezető mindig embereket vezet, és csak ezután céget, gyülekezetet, szervezetet, hivatalt…

4. LÉNYEGLÁTÁS – meg tudja különböztetni, mi a helyes és a helytelen, hogy mi működik, és mi nem. Mi hatékony, és mi nem az. Mit lehet alkalmazni az adott szituációban, és mit nem. Mit lehet átvenni másoktól, és mit nem szabad, mert ami jó volt nekik, az nem lesz jó nekünk. Tudja, mikor kell lépni, és mikor kell kivárni, mikor kell szólni és mikor hallgatni.

Ez nem elsősorban türelem kérdése – bár az is kell hozzá, nem IQ – bár az is kell hozzá – ez egy nagyon lényeges vezetői tulajdonság: A LÉNYEGLÁTÁS. Kevés embernek van ilyen – akinek van, az vezető!

5. CSAPAT-KÖZPONTÚSÁG – Az igazi vezetők csapatban gondolkodnak. Közösségi szemléletük van. És nem hagynak egyetlen sebesültet sem a csatamezőn! Mert mindenki számít, mindenki része a győzelemnek, mindenki egyaránt fontos – csak esetleg más a szerepe a nagy egészben. De az igazi vezető kiáll az övéiért, megvédi őket, de ha szükséges, fegyelmezni is hajlandó. De ezt következetesen teszi, az embert és a célt szem előtt tartva – és soha nem indulatból, bosszúból vagy érdekből.

6. MOTIVÁLÓ – Az igazi vezetőket nem azért követik, mert érdekük fűződik a követéshez – hanem mert inspirálja őket a közös cél. Mert hisznek a vezetőben, az általa képviselt értékekben, és önként a vezető társaiul szegődnek, mert vele együtt valami nemesnek, hasznosnak és értékesnek lehetnek a részesei. Az igazi vezetőket mindig azért követik, mert az boldoggá teszi őket, és mert a követés értelmet ad az életüknek vagy a tevékenységüknek.

(tovább…)

A társadalomfilozófusok kétféle liberalizmusról beszélnek – már ami a nyugati társadalmakat érinti.

Az első, klasszikus liberalizmus olyan dolgokat hozott, mint a nők vagy afro-amerikaiak szavazathoz való joga, a szabadságjogok elismerése, a szabad vallásgyakorlat, a más politikai vagy vallási nézetek tolerálása, a kereskedelem liberalizációja.

Aztán a Második Világháború után elkezdődött egy folyamat, amit többen a „Második liberalizmusnak” neveznek. Ez ha jogilag nem is egységesen, de társadalmilag legalizálta az istenkáromláshoz való jogot, mint a valláskritika szélsőséges megnyilvánulását, a drogfogyasztást, a pornográfiát, a prostitúciót, mint „foglalkozást”, a tinédzserek jogát a fogamzásgátlókhoz, az abortuszhoz vagy eutanáziához való jogot, a homoszexualitás egyenjogúságát.

Sokan megfogalmazták Samuel Huntington óta, legutóbb Dinesh D’Souza A Christianity Today-ban megjelent cikkében, hogy tulajdonképpen ez a második liberalizmus az, ami annyira hergeli például az iszlám fanatikusokat. A nyugatellenességük valójában az erre való vallásos reakciójuk.

Egyszóval vannak, akiket mindez felhergel.

Akik felháborodnak, kiakadnak, belázadnak, akik akár háborút is indítanak ez ellen.

Persze a keresztényeket ez hidegen hagyja.

Ők nem lázadnak, nem akadnak ki, nem indítanak háborút…
…hiszen az öngyilkosság lenne.

Ugyanis a második liberalizáció is a „keresztény nyugat” „terméke”. Vagy „gyermeke”. Vagy az identitása. Vagy a lelki-szellemi hőmérője.

(tovább…)

A haldokló gyülekezetek negyedik jellemzője, hogy szinte teljesen befelé élnek. Önmagukat táplálják. A szolgálataik 80-90-100%-a a hívőkért van. Mindenféle imacsoportba, bibliatanulmányozásba, tanítványság-tanfolyamba, kóruspróbába zárkóznak, az istentiszteletek sokszor másfél-két-kétésfél óra hosszúak a szavalatok és lelki hozzászólások miatt – mert nem mernek kimenni az életbe, az utcára, a munkahelyekre, hogy ott kerítést fessenek, szemetet szedjenek, betegeket ápoljanak (nem a gyülekezet betegeit!), klubokban, kocsmákban, diszkókban prédikálják az evangéliumot. A templom/imaház négy fala a biztos menedék – és már nem az Úr. És alig marad idő az evangélizálásra. Évi egy-két szervezett alkalom. És a haldokló gyülekezetet onnan lehet azonnal felismerni, hogy még ezeken az agyonszervezett evangélizációkon sem éri el a kívülállók, a látogatók száma a jelenlévő gyülekezeti tagokét sem!

Tehát: vedd sorba a gyülekezeted alkalmait, és számold össze, hány olyan „Misszió”, program, alkalom, kiscsoport, rendezvény van, ahová
- kifejezetten hívsz kívülállókat
- rendszeresen megjelennek kívülállók
- látogató-orientált a témaválasztás, a stílus, a hangnem, a program?

Sajnos nekem is az az érzésem, hogy a mai kereszténység kimenekül a világból – ahelyett, hogy meghódítaná azt az evangéliummal. A „világ” ellenséges terület – és nem munkaterület. A gyülekezetek szubkultúrák, amelyek önmagukért élnek, miközben arról beszélnek, hogy a világ elvész körülöttük.

Természetesen nem arról van szó, hogy nincs létjogosultsága a befelé irányuló szolgálatoknak.

Ezt nem állítja Thom Rainer sem a könyvében – és én sem ezt mondom. De azt hiszem annyi mindenképpen jogos, hogy ahol az arány legalább nem 50-50% a kifelé és a befelé irányuló VALÓSÁGOS szolgálatok és alkalmak között, ott baj van. Céltévesztés. Bűn.

Sokszor elhangzott már, hogy az üldöztetés mindig jót tesz az egyháznak – kizavarja a hívőket a templomaikból az emberek közé.

Ez kéne most is.
Nagyon.

(tovább…)