Nagy örömmel tudatom, hogy sok-sok felkészülés és előkészület után az xpand Magyarország megkezdi munkáját hazánkban is!

Néhány mondatnyi bevezető:

Az xpand-et 1988-ban alapították elkötelezett keresztény felsővezetők és vezetésfejlesztő trénerek. Mára tíz országban működik ez a nemzetközileg is elismert tréner közösség, elsősorban a személyiség-, vezetés- és szervezetfejlesztés terén. A legnagyobb erénye és újdonsága az xpand-nek az, hogy ötvözi a legújabb professzionális módszerek és technikák eszköztárát a Biblia és a keresztény értékrend illetve életmód által képviselt eszköztárral, és e kettőből egy olyan portfóliót alakít ki, amely egyszerre világszínvonalú topmenedzsment tréner és coaching anyag, és tudatos keresztény misszió. Ebből a szempontból az xpand teljesen egyedülálló a nemzetközi tréning piacon is, nem beszélve arról, hogy nálunk végképp újdonság mind a világi piacon, mind az egyházi, gyülekezeti kereteken belül.

Az xpand mögött 25 év, rengeteg több nyelvre lefordított könyv és képzési anyag, több tízezer közép- és felsővezető ügyfél, és sok száz felkészült, keresztény tréner áll. Másfél éves előkészület, tanulás, háttérmunka után végre elindulunk Magyarországon is! Hisszük és reméljük, hogy ez a munka is áldott eszközzé válhat Isten kezében, missziós eszközzé a még nem hívő vezetők felé, és a gyülekezetépítés eszközévé a belső, egyházi munkánkban.

A nemzetközi oldalunk elérhető itt: http://xpand.eu

A magyar xpand honlap pedig itt: http://xpand.hu

NYÍLT KÜLDETÉSBELÉPŐ TRÉNING BUDAPESTEN!

A bemutatkozáson túl szeretettel hívunk mindenkit nyílt KÜLDETÉSBELÉPŐ tréningünkre,

Budapesten, június három egymást követő szombatján!

Részletek, jelentkezés itt!

Mi is ez a KÜLDETÉSBELÉPŐ?

Háromszor egy napos személyiségfejlesztő tréning, amely segít abban, hogy tisztán láthassuk az erősségeinket, az ajándékainkat, a személyiségünkben rejlő potenciálokat, a múltunkat és az abból hozott lehetőségeinket. Elemezzük a viselkedésünket, a kapcsolatainkat, megtanulunk jövőképet építeni, illetve a hozzá elvezető utat lépésről lépésre felvázolni.

Ez egy három napos, nagyon intenzív, professzionális eszközrendszerrel dolgozó tréning – amelyhez hasonló eddig keresztény “változatban” nem volt elérhető magyar nyelven!

Érdemes részletesen is megismerni – ehhez kattints ide!

Véget ért a kényszerszünet, felvesszük újra az APCSEL29 munkájának fonalát! Nagyon összecsaptak fejünk felett a hullámok, ennyi tennivaló, munka és elfoglaltság talán még soha nem volt egyszerre a nyakamban. De visszatértünk, az oldalt is újraindítottuk, és bár van még mit foltozgatni rajta, lehet még egy-egy rövidebb leállás, de dolgozunk tovább!

Néhány információ:

1.) Lassan elkészülünk a Gerilla evangélizációs tréninganyagunk DVD változatával! Ezúttal is teljes szövegű ebook készül, és MP3 hangoskönyvként is meglesz a teljes anyag, hogy autóban, útközben, pihenésként bárhol meg lehessen hallgatni. Ezen kívül összeállítottunk egy képzési vezérfonalat is, hogy a gerilla evangélizáció módszerét tovább lehessen tanítani gyülekezetben, kiscsoprtokban, ifiken. Részletek itt!

2.) Kissé elnyúlt a WordPress BigBox óriási anyagának összeállítása és a 4 DVD-s csomag elkészítése, de végre már valóban csak pár nap választ el az eddig megrendelt csomagok postára adásáig. Ezzel a valóban egyedülálló mennyiségű képernyővideó csomaggal mindenki képes lehet arra, hogy teljesen önállóan WordPress honlapot építsen fel és működtessen, és a 150 bővítmény bemutatásával szinte minden funkcióval felruházhatjuk a honlapunkat. Részletek itt!

3.) Még van kb. 15 darab DVD-nk a támogatásgyűjtő tréninganyagunkból is – aki még nem ismeri, annak érdemes elolvasni a részletes infókat és a bemutató anyagokat itt.

4.) Az APCSEL29 Akadémiát egyelőre elnapoltuk, májusra tervezzük az első előadást. Viszont nagy örömmel jelenthetem, hogy Európa tizedik országaként hazánkban is útjára indult egy professzionális keresztény trénercég, az XPAND, amelyről még sokszor fogok írni – mivel nyakig benne vagyunk abban is. Nagyszerű személyiség- és vezetésfejlesztő tréningekkel jelenik meg az xpand – az első tréningjeink már el is érhetőek. Hamarosan részletesen is írok minderről!

5.) És végezetül: ebben az évben szeretnék egy virtuális munkacsoportot létrehozni az ÖKOTEOLÓGIA művelésére. Ez egy olyan, hazánkban nem annyira ismert teológiai irány, amely az ökológiai-, gazdasági és társadalmi igazságosság és fenntarthatóság bibliai és teológiai vizsgálatáról szól. Ebből nem lesz APCSEL29-es tréninganyag, ezt teljesen nonprofit módon szeretnénk művelni. Aki szívesen bekapcsolódna, érdekli a téma, beszélgetne róla vagy részt venne az ökoteológiai szakirodalom magyarországi megteremtésében, kimunkálásában, kérem vegye fel velem a kapcsolatot a sandor@apcsel29.hu emailen. Köszönöm!

Szombatonként a férfiak összegyűlnek az imaházban, aztán az istentisztelet után nekiindulnak, végigjárják a várost, és bárhol, ahol szükség adódik, besegítenek az építési, karbantartási munkálatokba. Volt, hogy egyetlen nap alatt felhúztak egy négy hálószobás lakóépületet – reggel elkezdték az alapozást, és estére már a zsindelytetővel is elkészültek.

Ez aztán az istentisztelet!

Itt nem csak a szent észosztás megy, hanem valóságos tettekben is kifejeződik a gyülekezeti szolgálat. Ez az, ami annyira hiányzik a mai jól szituált, fehér inges, nyakkendő kultúrvallásosságunkból, legyen szó tradicionális vagy karizmatikus gyülekezetről. Természetesen kell az igehirdetés, az imádat és az imádkozás, a közösség megünneplése – de nagyon kellenének a valóságos és öntelten tettek is, a valódi szolgálatok is!

Az Ézsaiás 58-ban olvashatunk az Istennek igazán tetsző böjtről, istentiszteletről:

“Ilyen az a böjt, amely nekem tetszik? Ilyen az a nap, melyen az ember a lelkét gyötri? Ha lehajtja fejét, mint a káka, zsákba öltözik, és hamut szór maga alá, azt nevezed böjtnek, és az ÚR kedves napjának?

Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az ÚR dicsősége lesz mögötted.”

A régi “átkosban” volt egy divatos szabadidőtöltési mód: a “kalákázás”. Amikor a barátok egymás házait építették hétvégéken, mindenféle bibliai felszólítás nélkül, pusztán kollegális vagy baráti lojalitásból. Gyerekként én is hordtam a téglát apám kollégáinak építkezésein. Ma már csak építőipari vállalkozók építenek feketén foglalkoztatott segédmunkásokkal, és a baráti társaságok legfeljebb bulizni járnak együtt, de már nem segítenek egymásnak.

És mi, keresztények se “tűnünk ki” az átlagból – ebben sem. Pedig mekkora bizonyságtétel, és milyen valódi szolgálati lehetőség lenne, ha a vasárnapi istentisztelet után körbejárnánk a falut, a városrészt, és minden házba becsöngetve megkérdeznénk, van-e bármilyen munka, amit ingyen elvégezhetünk…És még mielőtt valakinek eszébe jutna: a mormon példa nem arról szól, hogy spóroljunk az építkezés költségén, meg üzletelünk az élőmunkával! Szolgálatról van szó, “ajándék” munkáról Jézus Krisztus nevében, ellenszolgáltatás nélkül! Nem erre vonatkozik, hogy “szombatnapon ne dolgozz”, mert ez épp a szombatnap legnagyszerűbb megszentelése lehet! Már csak az ézsaiási igeszakasz “nevében” is!

Az istentisztelet egy új, nagyszerű módja lehetne ez! És biztos vagyok abban, hogy sokkal nagyobb áldást jelentene ez a gyülekezet számára, sokkal több embert ragadna meg a hitünk bemutatásának ez a módja akármelyik több órás dicsőítő koncertnél vagy ékesszóló görög exegézisnél!

És még egy átgondolásra méltó gondolat a mormonokkal kapcsolatban – szintén elvonatkoztatva a teológiájuktól.

Talán ismert az a gyakorlatuk, hogy a mormon egyház valamennyi tagja számára “kötelező” egy év misszionáriusi szolgálat. Egy évet felajánlanak hálából és elkötlezettségük kifejezéseként arra, hogy az evangéliumot hirdessék az embereknek – általában teljesen máshol, mint ahol élnek. Voltak mormon barátaim, akik elmondták, mekkora élmény volt ez nekik, miközben egy életre szóló tapasztalatot, megerősítést, meggyőződést kapnak ettől a szolgálati évtől.

Magát az alapelvet érdemes lenne mindannyiunknak átgondolni! Mert óriási erőforrást jelent egy mormon közösség számára az, hogy mindenki egy évig főállású evangélistaként kezdi a hívő életét. Ehhez természetesen hozzájárulnak a szolgálati évre való felkészülésük, bibliai tanulmányaik is.

Képzeljük csak el, “mire lennénk képesek”, ha a gyülekezetünk valamennyi tagja bibliaiskolai múlttal és egy éves főállású misszionáriusi tapasztalattal rendelkezne! MINDENKI! Szédületes ebbe akárcsak belegondolni is!

Nem kellene, nem lehetne végre tanulni abból, amit mások jól csinálnak?! Ami valóságos módon át tudná formálni, meg tudná erősíteni, fel tudná emelni egyházainkat és gyülekezeteinket?!

Ez két nagyszerű, értékes, nagyon gyakorlati és kifejezetten eredményes lehetőség, amire mi is képesek vagyunk, amit mi is elkezdhetünk – amit megtanulhatunk a mormonoktól.

De vajon lesz-e ilyen vasárnapi-házépítős katolikus, református vagy akár karizmatikus istentisztelet kis hazánkban is valamikor?

De ahogy tovább olvastam azt a bizonyos portált, rá kellett csodálkoznom, hogy egyetlen olyan cikket sem találok, amelyet többen értékeltek volna pozitívan, mint negatívan. Tudjátok, vannak ezek a klikkelgetős értékelő gombok a cikkek alatt – a negatív pontszámok mindenhol a többszörösei voltak a pozitívaknak. És mások cikkei sem tartalmaztak szinte egyetlen pozitív értékelést sem, nemhogy köszönetet a gondolatokért, írásokért. A kommentelők vagy a cikkírót gyalázzák, vagy egymást.

Ha bekapcsolom a híradót, akkor ott is ugyanez megy. A kormány arról beszél, hogy az egész világ összeesküdött Magyarország ellen, és mindenki gonosz – az ellenzék meg arról, hogy a kormány a gonosz. Mindenki utál valakit, és mindenki harcol valaki ellen. Bocsánat, ha most túlzok és általánosítok – természetesen nem mindenki… Csak sajnos túl sokan. És túl hangosan.

És lehet, hogy voltaképpen ez a probléma lényege! Hogy a gonosz mindig hangosabban kiabál, mint a jó.

Már sokszor elgondolkodtam azon, vajon miért tartjuk természetesnek azt, hogy a bizalmat évek-évtizedek alatt lehet csak felépíteni, de egy pillanat alatt el lehet veszíteni? Mit ér akkor ez a bizalom, ha egyetlen pillanat miatt szemétbe dobjuk?! Miért nem fordítva működik: hogy a bizalmunkat és a támogatásunkat adjuk könnyen, pillanatok alatt, és akkor sem tagadjuk meg, ha százszor ütnek pofán minket?! Nem ez lenne a biblikus, a jézusi?!

Miért van az, hogy egy ember életének, tetteinek értéke, az egész múltja lenullázódik, ha hibázik, ha elbukik, ha vétkezik?! Ráadásul úgy, hogy közben mi, keresztények, állandóan a kegyelemről beszélünk – miközben igazából nem adunk kegyelmet, csak ítélünk, némán vagy hangosan, pletykálva vagy nyilvánosan. Túl sokszor láttam ezt, túl sok ilyen eldobott ismerősöm van már. És persze én is átéltem, én is ilyen vagyok, ez az igazság :-(

Mostanában többet foglalkozok a közélettel, és megdöbbent, mennyi gyűlölet, keserűség, harag, igazságtalanság van az emberekben. Megdöbbent, hogy alig tudunk valami vagy valaki mellett állást foglalni – már csak valakivel szemben, valaki ellen tudjuk meghatározni az identitásunkat. Alig van barátunk, miközben ismerős és ismeretlen emberek sokaságát vetjük meg és ítéljük el.

A Biblia ezt tanítja:

“Ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!” Filippi 4,8.

Az újévi cikkemben pedig idéztem Edmunk Burke egy gondolatát:

“Az egyetlen, ami szükséges a gonosz diadalához az, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit.”

Nem az a baj, hogy nincsenek “jó” emberek (anélkül, hogy most elteologizálnánk a jóság fogalmát). Vannak. A baj az, hogy némák. A baj az, hogy a gyűlölet, az elégedetlenség, a harag óriási mozgosító erővel bír – a hála viszont nem! A baj az, hogy a munka, az építés, az értékteremtés, a valóságos áldozathozatal sokkal kevésbé motiváló, mint a protestálás valami vagy valaki ellen. Hogy sokkal nehezebb leírni azt a szót, hogy “köszönöm”, mint leírni, mi miért hülyeség, miért nem jó, és mi az összes bűne és hibája annak, aki bármit is szólt vagy alkotott.

Bevallom őszintén: a döbbent szomorúság szülte ezt a cikket. Lehet, hogy holnap már meg is bánom, hogy megírtam. És nem az a bizonyos 150 hozzászólás, amivel a cikkeimet gyaláztak, az valószínűleg csak az utolsó csepp volt a pohárban. Lassan hónapok óta ásom bele magam a politikába, a közéletbe, és csak a háborút látom minden oldalon. Próbáljuk elhinni, elhitetni magunkkal, hogy a háború azért kell, hogy valamikor végre eljöhessen a hőn áhított béke. De nem fog eljönni, mert ha túl sokáig háborúzunk, az válik a természetünkké.

Szeretném hinni, hogy a Filippi 4,8-nak még mindig van értelme és létjogosultsága! Hogy nem csak üres frázis, hanem a mai Magyarországon, a mi életünkre nézve is igaz és érvényes. Szeretném hinni, hogy van még az életben, van minden egyes ember életében olyan, ami igazságos, tiszta, szeretetreméltó, nemes, dícséretes – és megéri inkább erről beszélni, ezt figyelembe venni, ezt hirdetni a hiányosságok és hibák helyett. Szeretném hinni, hogy eljön végre az az időszak, amikor a jó emberek elég hangosak lesznek végre, eléggé elkötelezettek és szenvedélyesek lesznek végre ahhoz, hogy megtörjék a gonosz hatalmát.

Talán éppen ez lenne a küldetésünk is, amit Jézus ránk bízott.

A cikksorozat második része is a szülőknek íródott, de most a gyerekek védelmében!  - Néhány jó tanács következik a szülőknek, hogy a gyerekeiket megvédjük Facebook-ozó szüleiktől (Igen, tőlük, akik jót akarva árthatanak a gyereknek!)

Ez a cikk főleg a tinédzserek szüleihez íródott, de ugyanúgy érvényes lehet azokra is, akiknek már idősebb, egyetemista vagy felnőtt gyerekei vannak! Szerintem a kisebb gyerekekre teljesen más szabályok vonatkoznak. Ez a cikk, (persze gyerek érettségétől is függően) kb. 14 éves kortól kezdve lehet irányelv! Ha kisebb gyereknek hagyjuk, hogy regisztráljon – akár megszegve a Facebook regisztrációs szabályait – akkor teljesen más szabályokat vezetnék be. Erről később lesz szó, egy másik cikkben!

1. Ne azért regisztráljunk a Facebook-ra, hogy megfigyeljük a gyereket, vagy hogy szorosabb kapcsolatot alakítsunk ki vele! Esetleg, hogy megtudjuk miről mit gondol! Képzeljük el, hogy a gyereknek is van magánélete! És ő sem úgy beszél a diáktársaival, a barátaival, évfolyamtársaival, ahogy a szülők előtt beszélne. Mások a szabályok, más a kultúra. Ami az egyik helyen megengedett, az megbotránkoztató lehet más környezetben. Ha éppen gondja van az egyik tanárával, azt másképpen fogja elmesélni a szüleinek (ha elmeséli), mint az osztálytársainak! És nem túl szerencsés, ha az ilyen beszélgetéseknek tanúi vagyunk (Az megint más kérdés, ha tanárként éppen rólunk szól a bejegyzés!) Ha szeretnénk közelebb kerülni a gyerekhez, akkor azt más módon tegyünk! Ugyanez igaz felnőtt vagy egyetemista gyerekeinkre is!

Mégis mit tegyünk, ha regisztráltunk a Facebook-ra, de nem szeretnénk a gyermekünk legintimebb zónájába belegyalogolni az engedélye nélkül? Ne jelöljük ismerősnek? Ne jelöljük családtagnak? Higgyük el, sok gyerek frászt kap attól, hogy a szülei ismerősnek jelölik! Mert nem szeretnék, ha a szülő mindent tudna róluk! (Ugyanez igaz a tanárokra is!) A gyerekeink naplóját sem olvassuk el, ugye? Ők úgy érzik, mintha ezt tennénk, amikor regisztrálunk!

Szerintem egyetlen megoldás van erre! Kérdezzük meg, hogy mit szeretne, jelöljük, ne jelöljük? Természetesen előtte elmondhatjuk neki, hogy milyen beállításokkal tud csak a barátai felé kommunikálni! Elmondhatjuk neki, hogy mi is kizárjuk őt bizonyos beszélgetésekből. Így érezni fogja, hogy figyelembe vesszük az ő érdekeit is! Az őszinteség a leginkább célravezető, amikor tinédzserekkel kommunikálunk! (Lehet egyébként, hogy ő már ezt előbb kitalálta és alkalmazta, mint hogy mi erről felvilágosítjuk, de biztosan értékelni fogja, hogy tiszteletben tartjuk a magánszféráját, és esetleg még tanulhat is tőlünk valamit!)

Fontos: Ha gyerek úgy tud kommunikálni mások felé, hogy mi abba nem látunk bele, azzal bizalmat adunk neki, ugyanakkor nagyon nagy a felelősségünk, hogy előtte mindenképpen világosítsuk fel az internethasználat, a közösségi média veszélyeiről! Mert így pont akkor érheti támadás, amikor nem vagyunk ott! Sokan emiatt szeretik ellenőrizni a gyerekeiket a facebookon, kémkedni utánuk, bejelölni a barátaikat, és lecsekkolni őket is. Én ezt nem ajánlanám! Sőt! Ahelyett, hogy folyton figyelnénk őket, helyette tanítsuk meg őket a facebook helyes használatára, és akkor bátran elengedhetjük őket a közösségi média birodalmába, mert felkészültek rá! (Hiszen az utcára is akkor engedjük őket egyedül, miután már tudnak egyedül közlekedni, megtanítottuk nekik a KRESZ alapvető szabályait. Nem kísérgethetjük őket életük végéig, de nem is engedhetjük őket mindenféle tudás nélkül egyedül kóborolni!) Kérjük meg őket, hogy ha bármi olyasmi történik, amivel úgy érzik nem bírnak megbirkózni, akkor azonnal szóljanak nekünk!

 2. Ne jelöljük meg a gyerekeink barátait, osztálytársait ismerősnek! Ne ellenőrizzük őket! Ha mégis ismerősnek jelölnek, akkor nyugodtan igazoljuk vissza őket, de tegyünk őket egy olyan listára, akik nem sokat látnak a mi adatlapunkból, és ne osszuk meg velük a bejegyzéseinket! Kényelmetlen helyzetbe hozhatjuk a gyerekeinket olyasmivel is, amiről nem is gondolnánk! Például: megosztunk egy cikket gyereknevelés témában (osztálytársak ebből levonhatnak bizonyos következtetéseket, ami akár igazi is lehet, de attól még kellemetlen helyzetbe hozhatjuk). Vagy a barátainkkal beszélgetünk, és tanácsot adunk nekik, “ó, az én gyerekemmel így meg úgy volt”. Ezt is láthatják az osztálytársak. Vagy ha felteszünk olyan családi fotókat, ami a gyereknek nem annyira tetszik. Például gyerekkori fotó róla, aki éppen el akarja érni, hogy felnőttnek tekintsék! Vagy csak simán szerinte nem előnyös az a kép, és megalázónak, kínosnak fogja érezni a barátai előtt! Ezt lehet, nem venné jó néven. Persze a családtagjaink örülhetnek neki, így osszuk meg csak velük!

 3. Ne érezd kötelességednek, hogy minden fényképét, megjegyzését kommenteld! Kínos és zavarba ejtő lehet, amikor az elfogult szülők minden profilkép alatt dicsérő megjegyzést hagynak! Sokszor láttam ilyet felnőtt, huszonéves barátaim képeinél is! Némelyik megjegyzés lehet, hogy nem neked szól! Egyszerűen ezeket igyekezz figyelmen kívül hagyni!

 4. Ne üzengessünk a gyerekeinknek az üzenőfalukon! És ne becézgessük őket, vagy ne emlegessük gyerekkori dolgaikat! Teljesen más, ha azt látják az üzenőfalon a barátok, hogy „Boldog születésnapot, fiam!” (Tök jó fejek a szülei, használják a Facebookot, modernek!) vagy „Boldog születésnapot, édes kicsi fiacskám!” (Jaj, szegény, most jól beégették a szülei!)

Ne használjuk arra az üzenőfalat, hogy közöljük vele, otthon felejtette az uzsonnáját! Minden hasonlóra ott van az üzenet funkció!

 5. Ne bíráljuk zenei, művészeti, irodalmi, filmes ízlését! Ezek olyasmik, amiket persze megnézhetünk az adatlapján, lehet meg is osztja velünk! Jó beszélgetésindítók lehetnek, de semmiképpen ne legyen ítélkezés célpontja emiatt! Ha olyasmit találunk, ami szerintünk nem illő, vagy nem neki való, akkor erről is lehet őszintén beszélgetni, és majd ő eldönti, hogy mit kezd vele!

És mi várható még a témában?

• Kisebb gyerekek a Facebook-on. Mit kezdjünk velük?
• Mitől kell megvédenünk a gyerekeinket? Mit tanítsunk nekik a közösségi médiáról? 

Ajánljuk még:

A coaching tulajdonképpen egy személyre szabott és személyes kapcsolatban, együttműködésben megvalósuló vezetői felkészítés és támogatás, hogy az adott vezető a lehető legnagyszerűbb munkát végezhesse, miközben jól is érzi magát a saját bőrében is. A coach soha nem végzi el a vezető helyett a feladatot, nem oldja meg a problémákat, nem teljesíti a célokat – hanem mindezekre rávezeti, mindezek elérésében segíti, támogatja, vezeti a „pártfogoltját”.

A coaching a támogatott vezető egész személyiségével, egyéniségével foglalkozik, a teljes emberrel – és nem csupán egy adott szervezet adott projektének vezetőjével, – és ezen keresztül javítja szakmai teljesítményét is. Sok vezető számára a coach jelenti az egyetlen őszinte viszonyítási pontot, aki érdek nélkül, csak az ő egyéni fejlődését szem előtt tartva segíti és támogatja őt. A coach a partnere mellett áll, teljes egészében elfogadja őt, és a partner változására, fejlődésére, a pártfogoltja sikerének elérésére szerződik.

A coaching jellemzői:

• A coaching személyközpontú – de rendszerszemléletű. Ez azt jelenti, hogy a támogatást igénylőt a saját környezetében támogatja és erősíti. Ez a mi esetünkben a gyülekezet, a missziós szervezet. Vagyis nem arról van szó, hogy kiemeli a lelkészt vagy a presbitert a környezetéből egy tréningre, képzésre vagy külső támogatói rendszerbe, hanem maga a coach integrálódik be a pártfogolt saját munkakörnyezetébe. Ez azt jelenti, hogy a gyülekezet vezetője (vezetősége) kap egy külsős szakembert, aki „kívülről” támogatja a munjkáját.
• A coaching mindig pozitív, megerősítő, támogató és megoldás-orientált, vagyis a problémák azonosítása után a probléma megoldására és a problémából kivezető lépésekre fókuszál.
• A coachnak nem kell értenie a partnere speciális szakterületéhez, mert ő elsősorban nem szakmai támogatást nyújt, hanem vezetőit. Minden beavatkozása arra irányul, hogy a partner a saját megoldásait önmaga alakítsa ki.
• A coach nem veszi át a projekt (vagy a szervezet, ha külsős coachól van szó) vezetésének felelősségét, de külső szemlélőként megismerve a projektet, objektív viszonyítási pontként lép be a fejlesztési folyamatba, és mindvégig az is marad. Nem lesz lelkész a lelkész helyett, nem veszi át sem a feladatok elvégzését, sem a döntések felelősségét – hanem támogatja ebben a pártfogolt vezetőt.
• A coaching egy közös megállapodásra, szerződésre épülő együttműködés, amelynek önkéntesen vállalt kötelező ereje van a résztvevők számára. Vagyis amiben a coach és a coachee (így hívják a pártfogoltat a szaknyelvben) közösen megállapodik, azt teljesíteni is kell, az többé nem opcionális lehetőség.

A coaching folyamata:

• helyzetelemzés és problémafeltárás
• megállapodás az elérni kívánt eredményekről – szerződéskötés
• a problémamegoldás feltételeinek megteremtése
• új szemlélet, gondolkozási-, cselekvési minták felépítése a célként kitűzött eredmény eléréséhez
• készségfejlesztés: a célok eléréshez szükséges személyes feltételek megteremtése
• gyakorlás, cselekvés és értékelés, visszacsatolás

A coaching pozitív hatásai:

• Átgondolva saját és szervezete, illetve a rá bízott feladatok és felelősségek céljait, a vezetőnek nő a saját magába illetve a munkatársaiba vetett hite, az elkötelezettsége és a lelkesedése, amely kézzelfogható eredményeket hoz
• A problémák sikeres kezelése során nő az önbizalma, kreativitása és a problémamegoldó képessége
• Jobban átlátja a feladatainak struktúráit, prioritásait, ezzel nő a hatékonysága minden területen
• Javul a saját munkatársaival, csapatával való kapcsolata
• Emiatt az egész team eredményesebb és hatékonyabban dolgozik
• Javul a csapat belső és külső kommunikációja
• A vezető kiegyensúlyozottabban, nyugodtabban, lelkesebben dolgozik, ami csökkenti a csapat stressz-szintjét, ezáltal közvetetten növeli a teljesítményt és a minőséget
• Több ideje és energiája marad a vezetőnek saját magára, a családjára, a szeretteire – vagyis ha sikerül a gyülekezeti (vagy munkahelyi) problémákat a gyülekezeten (munkahelyen) megoldani, akkor nem keveredik össze a magánélettel, és ez kiegyensúlyozottabbá teszi a vezető személyiségét, ami visszahat a munkájára is.

A coaching egyre fontosabbá, megkerülhetetlenebbé válik az összetettebb vezetői struktúrákkal rendelkező szervezetekben – és az igazat megvallva, óriási szükség lenne rá gyülekezeteinkben is. Elsősorban a lelkipásztorok vannak abban a helyzetben, hogy presbitertársaik és a különböző szolgálati területek vezetői életében, szolgálatában coach pozícióba kerüljenek – bár ők maguk is rászorulnának egy külső coach folyamatos támogatására, hiszen a legtöbb lelkésznek talán egész élete során nem adatik egy biztos, őszinte és valóságosan is hatékony külső támogatója. Enélkül pedig a vezető magányossá, bizonytalanná, sebezhetővé válik.

Ha szerveznénk coaching képzést, érdekelne?

Létezik a coaching-nak egy olyan formája, amelyben egy vezetői csoport tagjai egymásnak nyújtanak ilyen módon támogatást. Ezt Peer Coaching-nak nevezik. Az APCSEL29 külsős szakember bevonásával tervez egynapos Peer Coaching tréninget a közeljövőben – amennyiben van rá igény. Szeretnénk ezt felmérni – ezért ha érdekel, kérlek jelezd ezt egy név és egy email-cím megadásával. Azt még tudnod kell, hogy a coaching talán a leghatékonyabb vezetés-fejlesztési eszköz, de éppen ezért komolyabb invesztíciót igényel – ezt mindenképpen bele kell kalkulálni a válaszba. Természetesen igyekszünk a lehető legbarátságosabb konstrukciót megtalálni.

Ha tehát lenne igényed ilyen tréningre, kérjük jelezd nekünk

- ez még nem jár semmiféle elkötelezettséggel, csak az igényfelmérést szolgálja:

Köszönjük!

A Facebook-ot korábban főleg a 16-tól 30 éves korosztály használta, ők azok, akik elsőként regisztráltak a rendszerbe. (Közéjük tartozom én is.)

A mi szüleink vagy mostanában jelentkeztek be, vagy az is lehet, hogy sosem fognak. Vannak, akik csak regisztrálnak, de sosem használják, és vannak akik aktívan belevetik magukat a Facebook világába.

Ezenkívül megjelentek a Facebook-on a tinédzserek is, akik korábban elvétve fordultak csak elő. Sőt, regisztrálnak most már a 13 év alattiak is, mert nem akarnak kimaradni belőle, és inkább hazudnak a korukról! Ez azt jelenti, hogy lassan megjelennek a közösségi médiában a korábbi felhasználók gyerekei is. Vagy éppen a tinédzserek szülei döntenek úgy, hogy megnézik maguknak a Facebook-ot!

És a szülők és a gyerekek együttes jelenléte a Facebook-on, könnyen konfliktusokhoz vezethet! Korábban a fiatalok nyugodtan beszélgethettek, megoszthattak szinte bármit az oldalon, hiszen csak a barátaik látták, mintha csak velük kommunikáltak volt. Ez az oldott hangulat kerülhet veszélyebe azzal, hogy most már több generáció használja a Facebook-ot!

Ez a legfrissebb (2012. január 13-i, forrás: socialbakers) statisztika a Magyarországi Facebook felhasználók korosztály szerinti eloszlásáról. Láthatjuk, hogy a legtöbb felhasználó a 18 és 44 év közötti korosztályból van!

Ez a cikk az első része a szülők és gyerekeik Facebook-os kapcsolatáról szóló cikksorozatnak – és elsősorban a szülőknek szól!

Mindkét oldalról meg fogjuk vizsgálni a kérdést, a gyerekek és a szülők szemszögéből is, és megpróbálunk válaszokat keresni arra a kérdésre, hogyan előzzük meg az online találkozásból fakadó lehetséges problémákat.

A szülők oldalával kezdjük – jövőhéten pedig jön a másik oldal.

Tehát az első kérdés:

Hogyan “védjék meg magukat” a szülők a saját gyermekeiktől?!

Mert a gyerekek kíváncsiak, és mert ha magunkat védjük, az adatainkat, azzal őket is védjük!

Először nézzük meg azt az esetet, ha mint szülő, megjelensz a Facebook-on, vagy a gyereked regisztrál a Facebook-ra!

Az, hogy szülő vagy, még nem jelenti, hogy nem lehetnek magánügyeid! Nem biztos, hogy minden megnyilvánulásodat, megjegyzésedet, fényképedet, megosztásodat megmutatnád mindenkinek – akár a saját gyermekednek! A Facebook-on egyre több szerepben tűnhet fel valaki: mint családtag, munkatárs, barát, ismerős, vagy éppen virtuális ismerős. Az, hogy mindegyik szerepben mást mondunk, vagy máshogy kommunikálunk, a való életben természetesnek tűnik! Miért ne lehetne az a virtuális világban is?

Valamit előrebocsájtok: egyáltalán nem kétszínűségre, titkolózásra, kettős életre, vagy képmutatásra bátorítalak! Ez nem arról szól, hogy „hazudsz”, „nem akarsz lebukni” vagy „eltitkolod a bűneidet”. Egyszerűen arról van szó, hogy vannak olyan témák, amikről nem beszélünk a gyerek előtt – akkor sem biztos, ha már felnőtt a gyerek, de főleg nem, ha tinédzser! Mert nem tartozik rá, nem értené, vagy éppen csak még kicsi hozzá! Arról van szó, hogy a felnőttek máshogy beszélnek, ha gyerekek vannak a közelben, és máshogy beszélnek egymás között! És most ugyanúgy szó van keresztényekről és nem keresztényekről! És lehet mondani, hogy keresztényként ne nyílvánuljuk meg semmilyen olyan módon, ami nem illő! Természetesen a Facebook-os viselkedésnek is vannak illemszabályai, de nem biztos, hogy ezt mindig be tudjuk tartani, vagy éppen az ismerőseink mindig betartják!

Mondok egy konkrét példát, hogy megértsük mire is gondolok.

Te, mint felnőtt, elmész egy céges buliba, és arról fényképek kerülnek fel a netre. A fénykép nem kell, hogy kihívó vagy megbotránkoztató legyen, csak egy fénykép, ami egy vendéglátóhelyen készült, közös kép a munkatársakkal! És ugye ők megjelölnek téged a képen. (Amit a gyereked szintén lát, ha megengeded neki!) És aztán jönnek a kommentek a munkatársak részéről! És lehetnek érdekes megjegyzések az estéről. Lehetnek benne trágár kifejezések, vagy pletykák a munkatársakról… Hogy ki mit szól hozzá, milyen kommentek érkeznek, az már nem biztos, hogy nyomdafestéket tűrne, (mert ugye ott felnőttek beszélnek egy felnőtt eseményről) s hogy ki mit szól hozzá, az olyasmi, amit te nem tudsz kontrollálni és nem is biztos, hogy kell! Itt a lényeg, hogy ne a gyerek orra előtt történjen ez a beszélgetés! Nem azért, mert bármi rosszat tettünk, hanem mert ezek a dolgok nem taroznak rá, nem neki szólnak!

Hogy milyen megoldás létezik ennek a problémának a megoldására?

Szerencsére a Facebook kifejlesztett egy nagyon hasznos dolgot a hasonló helyzetekre! Ez pedig a listák és a megosztási beállítások! Az ismerőseinket külön listákra tehetjük: család, barátok, távoli ismerősök, gyülekezet tagjai… (Külön téma lehetne, hogy miért érdemes a gyülekezet tagjait külön listára tenni!) És különböző tartalmakat lehet megosztani az egyik csoporttal, és mást a másik csoporttal. Ez igaz a bejegyzésekre, a fényképekre, a videókra, a linkekre is.

Ehhez persze rá kell szánni az időt, és csoportosítani az ismerősöket! És most előnyben vannak, akiknek kevesebb van! Ez az egyik, amit lehetőségünk van megtenni! És most jöhet a felvetés, hogy ez nem oldja meg azt a kérdést, hogyha megjelölnek egy fényképen, akkor azt ki látja. A jó hír az, hogy ezt is be lehet állítani! Az adatvédelmi beállításokban találjuk azt a menüpontot, hogy mi legyen a címkék sorsa, ha bejelölnek minket! Itt eldönthetjük, hogy kik láthatják (vagy kiket tiltunk ki ebből), vagy beállíthatjuk, hogy előbb jóvá kell hagynunk a fényképet, mielőtt az a mi adatlapunkon megjelenne!

Nagyon fontos, hogy ezekkel a lépésekkel példát mutatunk gyermekeinknek is, és más Facebook-ozó ismerősünknek is, hogy hogyan lehet tudatosan, másokat védve használni a közösségi médiát!

A cikk következő része a jövő héten: Jó tanács a szülőknek, hogy hogyan védjék meg gyermekeiket a facebook-ozó szülőktől, vagyis maguktól!

És mi várható még a témában?

• Kisebb gyerekek a Facebook-on. Mit kezdjünk velük?
• Mitől kell megvédenünk a gyerekeinket? Mit tanítsunk nekik a közösségi médiáról? 

Ajánljuk még:

1. Soha ne a templomot vagy a gyülekezetet hirdesd, hanem azt a konkrét eseményt, sőt az esemény értékét és hasznát, amire hívod az embereket.  Az épület vagy a gyülekezet / felekezet neve ma már nem érdekli a kívülállókat – tessék arról beszélni, miért érdemes eljönni, mi az, amit adni fogunk. Nem hagyományokat, szertartásokat vagy istentiszteleti időpontokat kínálunk – hanem valóságos válaszokat, konkrét segítséget, hasznot és értéket, amely segít a látogatóink életének jobbá tételében.

Mit jelent ez gyakorlatban? Meghívóra, bannerre ne rakjunk templomképet – főleg ne üres templombelsőt! Ne a gyülekezet neve, vagy az „evangélizáció” szó legyen a legnagyobb betűvel írva – hanem hogy miért érdemes eljönni!

2. Ne ígérgessünk szuperlativuszokban! Az embereknek úgyis tele a hócipője az ígéretekkel! Kár azt hirdetni vagy sugallni, hogy ha eljönnek egy evangélizációra, az életük minden problémája megoldódik. A Biblia sem ígér ilyet! Ígérjünk olyat, amit valóban adni is tudunk! Legyen a hirdetésünk hiteles, őszinte, valóságos! Ez többet ér, mint kegyes reklámszlogenek puffogtatása.

3. Ne akarjunk minden programon mindenkit elérni és szolgálni! Vagyis ha már hirdetjük a programjainkat, szolgálatainkat, akkor csináljuk profi módon. Ennek az első lépése a pozícionálás. Ez azt jelenti, hogy pontosan meghatározom, az adott program kiknek szól, és rájuk szabom a hirdetését. E azt jelenti, hogy nem kell, hogy mindenkinek ugyanúgy megfeleljen egy meghívó, sőt, az se kell, hogy mindenki el akarjon jönni. Azok jöjjenek el, akiknek szánjuk az adott szolgálatot. Ezért a kommunikációnkkal őket szólítsuk meg. Ez jelenti a nyelv- és szóhasználatot, a vizuális illusztrálást, a hirdetés és meghívás eszközeit és megjelenési helyét.

Ne felejtsük: tanuljunk meg pozícionálni, ne akarjuk uniformizálni se a szolgálatainkat, se a megtéréseket. Ez úgysem így működik!

4. Egyszerre, egy helyen – lehetőleg egy dolgot hirdess! Kutatási eredmények bizonyítják, hogy minél több a választási lehetőség, annál nehezebb a választás, és annál kevesebben fognak bármit is választani! Ez nagyon fontos alapelv! Vagyis sokkal hatásosabb és célravezetőbb, ha egyetlen témát hirdetünk meg hétről hétre egy hónapon keresztül, mintha egy hónapig kinn hagyunk egy olyan plakátot vagy bannert, amin egyszerre mind a négy programunk ott van.

5. Legyél kreatív. Nagyon kreatív és nagyon professzionális! Nem csak azért, mert ez a 21. század elvárása, hanem mert Istennek is a legtöbbet illene nyújtanunk. És ez két dolgot jelent: hozzáértést a grafika, tipográfia, dizájn iránt, és hozzáértést a szövegíráshoz. A “hirdetéseinknek”, meghívóinknak elég ütősnek kell lenniük ahhoz, hogy áttörjék azt az óriási reklámzajt, amiben élünk. Szóval a bannerjeink legyenek ízlésesek, kifejezőek, megragadóak. Elvégre ez a szerepük: hogy meggyőzzenek arról, hogy érdemes elmenni, tovább olvasni, mérlegelni és dönteni.

Hamarosan meghirdetünk programszervező tréninget is – ha valakit érdekel, addig is jelezheti igényét itt.

A 2012-es esztendő legelső posztjában, amolyan évkezdő felütésként szeretnék egy fontos gondolatot felvetni – egy olyan idézet alapján, ami óév napján került elém, és nagyon elgondolkodtatott:

“Az egyetlen, ami szükséges a gonosz diadalához az, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit.”

Világunkban, hazánkban az államhatalom, a média, a gazdasági és a kulturális élet legnagyobb része alapvetően ateista, tehát Istent és a Biblia értékrendjét figyelmen kívül hagyó elvek alapján működik. Vagyis az ember alapvetően magára van utalva, és hiába is várja őt segítség egy nála nagyobb perspektívából, nem kér belőle. Mindenki szeretne boldog lenni és boldogulni, de a velünk együtt élő emberek nagy része ennek eléréséhez olyan utat választ, amelynek nincsen vertikális dimenziója. Amelyből hiányzik valami olyan többlet, amit az ember önmagából nem képes kiizzadni. Mi azonban tudjuk, hogy ez nem jó út! Akkor sem, ha széles, akkor sem, sokan járnak rajta, és akkor sem, ha embertársaink nagy része a látszat alapján nem is keres más utakat. Nem jó hiszen ismerjük mi is, jártunk rajta mi is, és rajtunk sem segített. És nem jó azért sem, mert nekünk már megmutatták, mi már megtaláltuk azt az utat, amelyik viszont érdemes arra, hogy végigjárjuk. Nem lettünk tökéletesek, még különbek sem a többi embernél (ezt sose felejtsük el, mert nincs visszataszítóbb a vakbuzgó ember szellemi gőgjénél!) – de legalább már nem vagyunk egyedül. Rátalálhattunk Istenre – és ezzel együtt rátalálhattunk egy értékes és hasznos élet lehetőségére is. És ettől kezdve van egy erkölcsi kötelességünk! Megmondani az embereknek, hogy nem jó úton haladnak, és megmutatni nekik a helyes ösvényt! Ez a mi erkölcsi felelősségünk és kötelességünk. Ez a mi nagy lehetőségünk, hogy szolgáljuk embertársainkat!

De két dolgot rögtön az elején világosan hozzá kell tennünk ehhez a képhez. Az egyik, hogy bármennyire is szeretnénk, a világot nem tudjuk megváltoztatni. Aki ismeri a Biblia próféciáit, az ismeri az emberiség jövőjét is. Az tudja, hogy egy olyan negatív folyamat részesei vagyunk, amely pusztulásra van ítélve – sajnos az embernek hihetetlen érzéke van önmaga elpusztításához. Viszont nekünk nem is kell a világot megváltoztatnunk, vagyis nem a világot kell megváltoztatnunk, “csak” a benne élő embereket! Amikor a Titanic léket kapott, és világossá lett, hogy menthetetlenül el fog süllyedni, akkor már nincs értelme a lyukakat foltozgatni. Akkor már csak egyetlen cél maradt értelmes: minél több embert megmenteni a biztos halálból. Ez a mi célunk is! A halált és az ítéletet nem tudjuk megállítani, de embereket meg tudunk menteni. Azonban tudnunk kell, hogy az idő rövid. Ezért azzal kell végre foglalkoznunk, ami igazán fontos: a barátaink, szüleink és rokonaink, osztálytársaink és kollégáink, az ismerőseink és ismeretlen embertársaink megmentésével.

Csakhogy – és ez a második dolog – ők egyáltalán nem akarnak „megmentődni”. Ők azt mondják, nincsen semmi baj. Azt mondják, hogy a hajó nem is süllyed, legfeljebb nagyok a hullámok, vagy ha süllyed is, majdcsak betömjük valahogy a léket. Azt mondják, hogy ne riogassuk őket, ne akarjunk beleszólni az életükbe, ne akarjuk rájuk erőltetni azt, amiben hiszünk, mert az a mi magánügyünk, és hagyjuk őket békén. Toleráljuk azt, hogy ők nem kérnek a Bibliából, Jézusból, az egyházból és a megváltásból. Toleráljuk azt, ahogyan élnek, ahogyan beszélnek, amilyen jövőt építenek.

Csakhogy ha ezt megtesszük, akkor mindazok, akik erre kérnek bennünket, egy valamennyire boldog vagy boldogtalan, ideig-óráig tartó sikereket, elkerülhetetlen kudarcokat és megállíthatatlan veszteségeket magával hozó élet után meg fognak halni, és még azután sem lesz nyugtuk, hanem ítéletet és büntetést kapnak. Ha engedünk a kérésüknek, akkor a világ rosszabb lesz, mint amilyennek lennie kellene, akkor kevesebb lesz a jóság, a szeretet, az öröm a világban, mint amennyi lehetne.

Sajnos a mai kereszténység legnagyobb része passzív és defenzív: berendezkedett a védekezésre, arra, hogy egy sajátos szubkultúrába, egy lelki-szellemi gettóba bezárkózva megpróbálja megvédeni az emlékeit és a hagyományait. A Sátán azt mondta nekünk, fogjuk be a szánkat, húzzuk meg magunkat azon a kicsi területen, amit nekünk elkülönített, foglaljuk le magunkat a mi saját pitiáner teológiai vagy kegyességi problémáinkkal, játsszuk a játékainkat és játszmáinkat, és hagyjunk békén mindenkit mást. És mi szót fogadtunk a Sátánnak! Miközben Isten Igéjére hivatkozunk, aközben a Sátánnak fogadunk szót. Csak a vak nem látja ezt, és a gyáva nem meri beismerni! Ezen kellene változtatni! Ha akarunk egyáltalán változást! Mert ahogyan a politikában, úgy a szellemi életben is meg lehet venni a szavazatainkat látszattal és láttatással, az igazság megmásításával, az érvényesülés és a boldogulás ígéreteivel, azzal, hogy a többség úgysem a mi oldalunkon áll, és hogy nincs semmi ok arra, hogy harcoljunk. Mi azonban tudjuk, hogy hiába akarja a Sátán elhitetni azt, hogy nem is létezik, és nincs is mi ellen harcolnunk, nekünk akkor is harcolnunk kell! Mert nem csak az ország politikai vagy gazdasági állapota, hanem az ország szellemi és erkölcsi állapota is változást kíván! (És az előbbi ez utóbbi nélkül úgysem történhet meg!) És ez a változás rajtunk is múlik! Szerencsére nem csak rajtunk, de rajtunk is múlik!

A változáshoz azonban fel kell vállalni egy nagyon nehéz feladatot: fel kell vállalnunk a konfrontációt az igazság mellett és a hazugságok ellenében. Ha ezt megértjük, akkor meg kell értenünk egy nagyon lényeges dolgot is, ami ebből fakad: mégpedig azt, hogy konfrontálódni csak az tud illetve fog, akinek egyrészt vannak elvei, amelyekhez ragaszkodik, másrészt pedig nem közömbös a többi ember sorsa iránt. Viszont tisztában kell lennünk azzal, hogy korunkban az elvtelenség a trendi. Ma a toleranciát elvárjuk, kötelezővé tesszük a magunk irányába, de mi oly nehezen adjuk meg másoknak. Ma azt mondják, ha nincsenek elveid, akkor nem fogsz konfliktusokba kerülni, akkor nem szükséges az elkötelezettséggel járó áldozat, elkerülhetünk egy csomó fájdalmat és kudarcot, ha nem bízunk semmiben és nem tesszük le a voksunkat senki és semmi mellett úgy igazán, akkor nem is fogunk csalódni sem.

Nekünk azonban vannak elveink. Kell, hogy legyenek! És ezeknek az elveknek tettekre kellene sarkalniuk minket. Nemes, tisztességes, építő tettekre. Ha ezt a két dolgot sikerül végre a helyére tennünk az életünkben,  az életünket vezérlő alapelveket és a többi emberhez való helyes viszonyulásunkat, akkor sok minden változhatna bennünk is, körülöttünk is.

Ne felejtsük ezt az üzenetet:

“Az egyetlen, ami szükséges a gonosz diadalához az, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit.”

Legyen 2012 az az év, amikor mi keresztények igenis sokat teszünk embertársainkért, nemzetünkért, világunkért.

Ehhez kívánok erőt, kitartást, és ebben kívánok örömöt, felüdülést!

UI: Az idézet Edmund Burke-től származik.

Ezt ugye alapvetően kétféleképpen lehetne tenni. Az egyik, a könnyebb, ha készül hangfelvétel az istentiszteletekről (és egyre több helyen készül), akkor utólag visszahallgatom. A nehezebb – de hatásosabb – ha előre elprédikálom, felveszem, meghallgatom, és utána lesz valami… :-)

No de ilyet! Előre elprédikálni, elpróbálni?!?!?!

Furcsa, ha egy Petőfi versről van szó a suliban, teljesen természetes, hogy felmondjuk előtte – és persze felmondatjuk a gyerekeinkkel is. Pedig az „csak” egy felelés, „csak” egy Petőfi vers… Nem az örök élet üzenete, amelyet hirdetni olyan megtiszteltetés és felelősség, amelyről talán sokszor megfeledkezünk.

Én tanító vagyok, ez az elhívásom, az ajándékom is. Mielőtt a teológiára mentem volna, kijegyzeteltem 7000 leírt igehirdetést egy nyáron. És azóta is szinte minden nap hallgatok egy igehirdetést, tanítást valakitől. Minden tanításomat megírom, aztán újra írom, aztán megint és megint toldozgatom-foltozgatom. Elprédikálom a fürdőkádban vagy az utcán sétálva félhangosan. Aztán megint újra javítgatok rajta. Van olyan téma, amiért 12 napot böjtöltem, közben reggeltől estig csak a Bibliát olvastam és imádkoztam. És azóta is rendszeresen előveszem, és formálom, pontosítom. Van olyan tanításom, amiben szó szerint több mint 150 óra munkám van – csak amit az írásával töltöttem! És mivel alapvetően tanító jellegű a prédikációm is, sokat közülük többször is elmondok. Aztán általában visszahallgatom, és megint átjavítom.

Lehet, hogy túl körülményes vagyok?! Vagy nem vagyok eléggé „szellemi”?

Inkább csak szeretném a tőlem telhető legtöbbet Isten kezébe letenni, hogy megáldhassa. Szeretném a magam részét jól elvégezni.

Mindenestre aki még nem próbálta, annak javaslom: rendszeresen hallgassa vissza a saját prédikációit!

Íme, néhány szempont, mit érdemes figyelni:

Miről beszéltél a legtöbbet? A lényegről vagy a körítésről? Arról, amiről akartál, amiből felkészültél, vagy elkalandoztál?

Mennyire volt követhető a gondolatmenet?

Egy kívülálló mennyit értene abból, amit mondtam? Mennyire használom a kánaáni nyelvet? Mennyire beszélek bennfentesen?

Moralizálok vagy megoldást adok? A bűn vagy a kegyelem hangsúlyosabb?

Mit lehet kezdeni a prédikációmmal? Elméleti tudást osztogatok, vagy valóságos és konkrét iránymutatást és segítséget adok a hallgatóimnak? Fogalmazd meg, mik voltak azok a konkrét tanácsok, amiket a hallgatók a prédikációd után elkezdhettek cselekedni is az életükben.

Mennyire élvezetes magamat hallgatni? Vajon a hallgatóim gondolatai elkalandoznak,  vagy mindenki feszülten figyel, nehogy lemaradjon akár egyetlen fontos mondatról is?

Túl sok a sztori – vagy túl kevés? Hiányoznak a jó illusztrációk – vagy most, mikor újra meghallgatom, sokkal jobbak is eszembe jutnak?

Motiváló, bátorító a beszédstílusom? Vagy inkább monoton? Hogyan értékelem a saját előadásmódomat?

Mennyi töltelékszót használok? Gyakori az öööö-zés? Mennyire gördülékeny a beszédstílusom?

A prédikációt meghallgatva fogalmazd meg (akár írásban is), mi volt a lényege, és mire ösztönözte a hallgatókat. Mit vittek magukkal? – Ezután gondold át, hogy ez megegyezik-e azzal, ami a szándékod volt.

Tízes skálán hányasra értékelnéd a saját prédikációdat? – Ezután fogalmazd meg, mit kell másképp csinálnod, akár a felkészülésben, akár az előadásban, hogy a következő még jobb legyen.

És egy utolsó kérdés a végére (csak őszintén): a legutolsó elmondott prédikációdért mennyit imádkoztál?