A hit és a tudomány kapcsolata 1.rész

Ez nem lesz rövid olvasnivaló, de talán hasznos és fontos lenne ilyesmiről is tanítani a gyülekezetekben.

Problémafelvetés

Képzeljük el a következő – minden vasárnap száz és ezer helyen megtörténő – jelenetet:

Délelőtt tíz óra, kezdődik az istentisztelet. A gyülekezet tagjai – jó keresztyének – leülnek a megszokott helyükre a padjukban, a lelkész fölbaktat a szószékre, kinyitja Bibliáját, felolvassa a János 3:16-ot, és szépen hangsúlyozva elkezd beszélni Istenről, aki odaadta Fiát, hogy a fán függjön, hogy a Bárány nem nyitotta panaszra ajkait, hogy majd ha eljön a várva-várt édes és gyönyörűséges világvége, akkor mi egy örökkévalóságon keresztül fogunk a mennyei karban zsoltárokat énekelni a zöld karénekesből.

Azután véget ér az istentisztelet, hazamegyünk, és bekapcsoljuk a televíziót, ahol Isten Báránya helyett Dolly bárányról szól a műsor, aki a 271. próbálkozásra végre élve megszületett a sok klónozott tesója közül. Láthatjuk a pusztuló esőerdőket, amik éppen a mi hűtőink miatt mennek tönkre, amiből éppen kivettünk egy doboz Carte D’or jégkrémet (vagy a sört). Aztán elolvassuk az újságban, hogy megfejtették az emberi géntérképet, és mostantól végképp nem Isten határozza meg, hogy milyen tulajdonságai lesznek a gyermekeinknek ezután, hanem azok a genetikusok, akik az ember közel három milliárd nukleotid hosszú géntérképét ezután úgy szabdalják és változtatgatják majd, ahogy csak akarják. Ilyenkor talán eszünkbe jut az, amit délelőtt hallottunk az istentiszteleten, és ráébredünk, mennyire más odabenn, mint idekinn. Hogy mennyire nem akarunk tudomást venni odabenn az idekinti világról. Hogy nem hallottunk még tanítást a génsebészetről, a relativitáselméletről, a környezetszennyezésről, az atomhulladékokról és arról, hogy már nem csak a Jupiternek vagy a Szaturnusznak van gyűrűje,  hanem a földnek is, csak nekünk szemétből. Lehetne sorolni azt, ami számunkra nem biblikus, amire eddig vagy nem voltunk kíváncsiak sem, vagy csak nem mondták nekünk, hogy kíváncsiaknak kellene lennünk.

Hit és tudomány. A hívők nem tudóskodnak, mert ha azt csinálják, az túl “világi” dolog. A tudósok pedig csak ritkán hisznek. Közben a gyülekezetben elmondjuk az apostoli hitvallást, biológiaórán pedig azt, hogyan lett a barna varangyból tanító néni. És fel sem tűnik, hogy két-három-négy igazságot hiszünk ugyanolyan igaznak.

Ilyen a posztmodern ember. De hogyan vált ilyenné? Jöjjön egy olyan utazás, amelyben megpróbáljuk megérteni, mi a tudomány, hogyan fejlődött, hová jutott, és mindehhez hogyan álljon hozzá egy hívő ember.

A tudomány rövid története

A görög természetbölcselet

A görög gondolkodás teljes világképet adott, a fizikától a metafizikáig, az anyagtól a lélekig mindent megvizsgált. Nézzük távirati stílusban:

Thálész (Kr.e. 600 körül) szakított először a világ mitikus leírásával. Kimondta, hogy az élet alapja a víz. Pitagorasz (Kr.e. IV-V.sz.) szerint a világ számokkal és azok viszonyaival leírható. „Az ég és a föld nem egyéb, mint harmónia és szám”. Mindez a matematika és a racionalitás talaján áll. Parmenidész és az ún. eleai iskola szerint az létezik, ami változik. A változás azonban csak látszat. Ebben rejlik a későbbi anyag- és energiamegmaradás csírája. Empedoklész megkülönbözteti a létezés négy alapelemét: a vizet, tüzet, földet és levegőt – és kimondja, hogy ezekből az anyagokból áll (nem keletkezett!) a világegyetem. Leukipposz és Démokritosz bevezeti az atom fogalmát, mint a legkisebb elemi létező, amelyek felépítik és mozgásukkal, kapcsolódásukkal formálják az univerzumot. Platón ideatanával bevezeti a tökéletes ideál fogalmát, aminek a mi világunk csak gyenge képmása. Szerinte a változatlan dolgok tudománya szintén a matematika, és ennek szabályai minden korban, mindenkire érvényesek. Arisztotelész tanítása a változásból ered, ő volt egyébként az első, aki rendszerezte az élőlényeket és a tudományokat. Az ő tanításaira nemsokára még visszatérünk.

A görög természetbölcseletnek nemcsak a világ létezésének módjáról, hanem alakjáról, térbeli kiterjedéséről is volt mondanivalója. Először vízen úszó koronghoz hasonlították, amely térben is, időben is véges. Ennek az oka éppen az, hogy matematikailag leírható, megmérhető. Ptolemaiosz szerint a világmindenség gömb alakú, és a föld is az. Már felismernek más bolygókat is a naprendszerben, de még azt gondolják, hogy a föld körül forognak.

Ami jellemző a görög természettudományra, hogy az egyben teológia is. A világot, teret, mozgást mindig egy felsőbb lényhez, istenhez viszonyítva írnak le, aki végtelen, állandó és örökkévaló. Itt még nem szakad el egymástól a tudomány és a hit, ugyanannak a világnak más-más részeit közös nyelven írja le  és magyarázza.

A görög egyházatyák kora

A korai egyház vezetői görög műveltségűek voltak, és már a második századtól meg kellett válaszolniuk azokat a tudományos kérdéseket, amelyeket körülöttük a világ feltett. Hidat kellett találni a természet leírása és Isten „leírása” között.

Alexandriai Kelemen fogalmazta meg, hogy a természet ismerete Isten megismeréséhez juttat el. Origenész négyféle ismeretet különböztetett meg: etikait, fizikait, misztikust és logikait. Basilius – teológusként – rendszeres állattant írt.

Voltak persze kevésbé jó példák is – egy Lactantius nevű egyházatya föladva a föld gömbölyűségéről szóló tanítást visszatért a lapos koronghoz, és ezt azzal indokolta, hogy ha a föld gömbölyű lenne, akkor a másik oldalon lévők fejjel lefelé élnének, és akkor ők lennének azok az „ellenlábasok”, akiket a Bibliai is említ. Augustinus ugyan a gömbölyűséget tanította, de hozzátette, hogy a trópusi zóna olyan forró, hogy azon Ádám leszármazottjai biztosan nem tudtak átkelni.

Amint látható, a tudomány és a teológia még itt is szépen megfért egymás mellett, éppen azért, mert akik művelték, görög szemléletű tudósok voltak.

A középkor

A népvándorlások maguk alá temették a Római Birodalmat – ezt ha máshonnan nem is, de a Gladiátorból ismerhetitek – de az ókori görög gondolkodásmódot tovább őrizték a keresztyén kolostorok, a perzsa uralom alatt a Közel-Keleten működő keresztyén iskolák.

A XI-XII. században még inkább Platón iratait magyarázták, a XIII. századra viszont – igaz, a zsidó Maimonidész közvetítésével – visszakerült a keresztyén Európa tudomány-történetébe Arisztotelész. Aquinói Tamás volt az a teológus, aki az arisztotelészi formát megtöltötte keresztyén tartalommal. Ebben a rendszerben Isten lett minden létesítő, okozó, fenntartó elve és célja, a világ valamennyi jelenségének legelső okozója, minden mozgás legelső Mozgatója.

A középkor teológiáját ez a skolasztikus – iskolás módon mindent meghatározó, definiáló – módszer határozta meg, mondhatni kifejlesztettek egy tudományos nyelvezetet, hogy leírják vele a hit tárgyát, magát Istent is! Ezzel megkezdődött Isten definiálása, és a Szentírás a természettudományos ismeretek tárgyává és eszközévé vált, azonban a legfőbb kritérium még mindig a hit: “Azt, ami a tudományban ellentmond a teológiának, tévedésként el kell vetnünk.”

A humanizmustól a reformációig

Amint azt a posztmodern emberről szóló előadásban is láthattuk, a fordulat ebben az időszakban következik be a tudománytörténetben is.

A középkor számunkra már naiv elképzelése szerint a Föld a világmindenség központja, egy önmagában zárt világban, ahol mindennek megvan a maga rendje, ez a rend tökéletesen leírható, és természetesen az eligazítást a Biblia adja meg (Föld, ember, menny, pokol, angyalok, szentek…). Az első jelentős törés ebben az elképzelésben Kopernikusz (1473-1543) nevéhez fűződik, aki nagy bátorsággal merte kijelenteni, hogy nem a Föld a világmindenség középpontja. Ez a fordulat felgyorsítja az eseményeket, s megállíthatatlanul hozza magával a teljes világkép átalakulását. Már Kopernikusz halálának évében (1543-ban) egy másik fizikus Giordano Bruno (1548-1600) megjelenteti De revolutionibus orbium coelestium című művét, amelyben továbblép a kopernikuszi heliocentrikus világképnél, s azt állítja, hogy a Nap csupán egy a többi csillag között. Tanai miatt az inkvizíció elítélte, de tanait nem tudták eltörölni, követői hamarosan akadtak. Galilei (1564-1641) pedig kijelenti “És mégis mozog a Föld”. Inogni kezd, s végül teljesen összedől a középkor kozmológiája, és megindul a hit és a tudomány szétválása – csúnya idegen kifejezéssel: szekularizációja.

A Szentírás többé nem természettudományos tankönyv, a válaszai egyáltalán nem tudományos válaszok. Luther egyenesen a hit megrontójának nevezi azt az Arisztotelészt, akit néhány évszázaddal korábban Krisztus előfutáraként tartottak a természet dolgában. Kálvin János – maga is szerette és művelte a természettudományokat – kimond két nagyon fontos tételt az Institutiojában: (1) a tudomány és a nyomában járó technikai fejlődés Isten ajándék az emberek számára (2) és ezeket helytállónak tekinthetjük akkor is, ha nem hívő emberek tárták fel. Szenczi-Molnár Albert 1612-es bibliafordítása előszavában azt írja: „Két könyvet adott Isten Őfelsége az emberek eleibe, melyekből őtet megismerjék és örök életük legyen. Az első könyv az egész világ, a mennynek és földnek ékes épületei, … és ennek a könyvnek annyi betűje van, ahány teremtett állat az égen és a földön … A másik könyv pedig … az egész Szentírás.”

Úgy tűnik, mintha helyére került volna a hit is, és a tudomány is.

A modern kor

A modern kor világképe a „mechanikus világkép”. Ehhez azonban vissza kell nyúlnunk az előbb említett csillagászati felfedezésekig.

Kopernikusz felállított három nagyon fontos tételt: (a.) a mindenség, az égitestek és így a föld is gömb alakú. (b.) az égitestek körpályán mozognak (c.) a föld kettős mozgást végez, egyrészt a tengelye körül, másrészt a Nap körül. Giordano Bruno már arról is beszél, hogy sok Naprendszer létezik a miénken kívül, és ez a sok naprendszer alkotja az univerzumot. Ez idáig rendben is lenne, de hozzáteszi, hogy ezen az univerzumon kívül semmi más nem létezik, tehát ez az univerzum maga Isten. Ez a tökéletes panteizmus: minden isten, tehát isten = világ.

Kepler – aki egyébként mélyen hívő lutheránus teológus volt, és Kálvin úrvacsoratanáról időmértékes verset írt latinul – kiegészíti Kopernikuszt, és felfedezi, hogy a bolygók nem kör, hanem ellipszis pályán haladnak, és megállapítja például, hogy két bolygó keringési idejének négyzete úgy aránylik egymáshoz, mint közepes naptávolságuk harmadik hatványa. Ezek alapján azt tanította, hogy Isten a világot geometriai szabályok alapján alkotta, és – már megint! – a matematika segítségével az ember meg tudja érteni Isten gondolatait, le tudja írni a teremtést.

A XVII. Században René Descartes vitte tovább az európai gondolkodást a mechanikus világkép felé, amikor „Elmélkedések” című főművében azt fejti ki, hogy a világ véges kiterjedt dolgokból (ezek a tárgyak, élőlények) és véges gondolkodó dolgokból (ez az emberi tudat és lélek) áll. Szerinte a világ az emberi ész által ismerhető meg, ami pedig ész-szerűtlen, az nem is létezik.

A következő lépés Isaac Newton kísérleti módszerének alkalmazása, amely minden természettudomány alapvető módszerévé vált, mert egyesítette az addig külön haladó elméleti és kísérleti tudományt. Megalkotta a mechanikára épülő világot a maga törvényeivel, amely minden jelenséget önnön törvényeivel magyarázza, és egy talpalatnyi helyet sem hagy semmi másnak. Ezek a törvények az okszerűség (kauzalitás), a célszerűség (finalitás), az előre meghatározottság (determinizmus), a jelenségek folyamatossága (kontiunitás) és a valóság változhatatlansága (szubsztancia). Végül a tér és az idő abszolút, ez a világ „közepe”, melyhez minden más mérhető és amelyben minden mozgás történik. Mindezekkel együtt Newton sem volt istentagadó, ő Istennek mindezek kezdetét és a feltételek megteremtését tulajdonította.

Charles Darwin 1859-ben kiadja a Fajok eredete című munkáját, 12 év múlva az Ember származását, és ezzel a bennünket körbevevő világ újradefiniálása után megkezdődik az ember újradefiniálása. A világ belső törvényeken működő rendszerét immár az emberre alkalmazza, és kimondja, hogy amiképp a gravitációhoz nincs szükség semmiféle istenre, úgy ahhoz sincs, hogy az ember kifejlődjék akár egy egysejtű élőlényből is. Darwin azonban abban az evolúcióban hisz, amelyet Isten indított el, hogy az élet a véletlen műve, azt a követői vallották, nem ő.

A XIX. század magával hozta a világunkat felépítő részecskék meghatározását és szerepének leírását, a pszichológia tudományának megszületését, amelyben a lélek megnyilvánulásait először az agy tobozmirigyében képzelték el, majd szépen felosztogatták azt a különböző lebenyek között. Immár az embernek nem csak a teste, a lelke, gondolatai, érzései is leírhatók kémiai vegyületekben, vagy megkereshetők a fejének valamelyik négyzetcentiméterében.

Ez a mechanikus világnézet azonban olyan nehéz kérdések elé állította a tőle már régen elszakadt hitet, amelyekkel azelőtt nem kellett szembenéznie. Ha a világban az okság elve uralkodik, akkor hogyan beszélhetünk arról, hogy Isten célja felé halad? Ha a determinizmus uralkodik, akkor hol a helye az ember és az Isten akaratának és döntéseinek? Ha a jelenségek leírható törvényeknek engedelmeskedve történnek, hogyan lehetségesek a csodák? Ha a szubsztancia változhatatlan, az Ige hogyan lehetett testté? Ha az idő és a tér vagy Isten az abszolút?

Mit válaszolhat minderre a hit?

Az első válasz szerint Isten adta meg a világ kezdeti lépéseit, mint amikor az órásmester felhúzza az órát, és az azután magától jár tovább. Ezt a felfogást nevezik deizmusnak. Nem tagadja Isten létét, de csak a világ kezdetén szántak szerepet neki, és a jelen világtól távolt tartják.

A másik lehetőség, hogy Isten a tudomány fehér foltjainak az uralkodója, tehát ahol a tudomány nem illetékes, ott helye lehet istennek.

A harmadik, hogy a hitből mindössze annyit tartunk meg, amennyit racionálisnak tekinthetünk, ami megfelel a tudomány által felépített törvényeknek. Ez vezetett a liberális teológia kifejlődéséhez, amelyben Jézus csak egy szent zsidó, a Vörös-tenger egy nagy szélfuvallat miatt vált szét, ha szétvált egyáltalán, és a Bibliában jó, ha minden második könyvnek az a szerzője, akit mi eddig gondoltunk, és jó, ha a fele igaz annak, amit leírtak. – Mi természetesen most nagyon-nagyon elítéljük ezeket a gondolatokat, de látnunk kell azt az utat, ami idáig elvezetett.

Folytassuk innen legközelebb!

A második részben a hit és a tudomány egymáshoz való viszonyáról lesz szó – különböző modelleket fogunk megnézni és összehasonlítani.

A harmadik részben pedig beszélünk a látszathit és a látszattudomány háromféle viszonyulásáról, és levonunk néhány végkövetkeztetést is.

Hétfőn tehát jövünk a folytatással!


Ne hagyd szó nélkül Te sem!